Létay Gyula 1944-ben született, kisiskolás korában tanult meg sakkozni édesapja hatására, majd 1971-ben került a Vasashoz, amiről így mesélt:

„Ez egy jó történet, a Ságváriban nevelkedtem sakkozóként sok társammal együtt, aztán, ahogy egyre jobbak lettünk, elkezdtek mindenkire lecsapni a nagyok. Volt, aki a katonaság miatt a Honvédba ment, mi Némety Lacival, aki később a francia sakkszövetség egyik vezetője lett, a Vasast választottuk. Káposztás Miklós nagyon örült nekünk, rögtön ötödik-hatodik táblásak lettünk, rengeteget versenyeztünk, és szépen fejlődtünk. Az első évben mesterjelöltéként több nemzetközi mestert is megverve 50-50 százalékos mérleggel zártunk, ami nagyon nagy szó volt.”

Gyorsan beindult tehát a karrier, nem is könnyű a következő kérdés, amiben arra kértük az ünnepeltet, hogy szedje össze pályafutás kiemelkedő mérföldköveit, büszkeségeit:

„Hosszú pályafutás adatott meg, ami ráadásul még mindig tart. Az első nagy büszkeségem, igaz, az még a Vasas előtt volt, az 1960-as középiskolás bajnoki címem. Pedig akkoriban még sok időmet elvitte a kosárlabda is, nem döntöttem még egyértelműen a sakk mellett, mégis nagy tehetségeket sikerült azon a versenyen legyőznöm. 1981-ben, immár a Vasasban, megnyertem a mesterjelöltek bajnokságát az országban, majd még abban az évben teljesítettem a nagy normát, egy évre rá pedig egy vasasos sakk-körversenyen lettem holtversenyben első. Így jutottam el végül a 80-as évek végére a FIDE-mesteri címig, ami azért mégiscsak egy nemzetközi cím. Az egyéni eredmények mellett pedig nagy sikernek tartom, hogy anno ötödikek tudtunk lenni az NB I-ben a vasasos csapatunkkal, kizárólag magyar játékosokkal, ami kuriózumnak számított. Az egy nagyon erős garnitúra volt nálunk, több mesterrel, nemzetközi mesterrel. De ugyanígy szerettem később játszani a másodosztályban is, ahol szintén szép eredményeket értünk el.”

Persze, ha Vasas és a sakk, akkor hamar eljutunk a legendás szakosztályvezető, Káposztás Miklós személyéig:

„Nem lepek meg senkit azzal, hogy ő volt a lelke az egésznek. Megszállott módon vezette a szakosztályt, nagyon jó szervezett, még jobb humora volt, és folyamatosan inspirált minket a tanulásra, fejlődésre. Jó kapcsolatot ápolt a mindenkori klubvezetőkkel, elnökökkel, így jó dolgunk volt a Vasasnál. Rendre támogatták a szakosztályt, volt lehetőségünk a vidéki versenyek előtt már az adott városban megszállni, együtt lenni, minden költséget állt a klub, ami nagyon jót tett közösségnek is. Kedden és pénteken voltak az edzések, rengeteget tanultunk az olyan éljátékosainktól, mint például Szily József, aki külföldről mindig hozott nekünk valamilyen hasznos anyagot, és be is mutatott sok mindent a demonstrációs táblán. Később Benkő Pál csatlakozás után óriási schnell-csaták zajlottak. Szökőévente sikerült Palit megverni, egyszer-egyszer nekem is, és akkor mindig adott valamilyen ajándékot. Nekem egyszer például az ünnepi időszakban egy olyan sakkfeladványt, ami a karácsonyfát adta ki. Ráírta, hogy „kiváló edzőtársamnak szeretettel”. Ezek örök emlékek, ezért is éreztem magam mindig is piszkosul jól a Vasasnál, ahol meg is kaptam a megbecsülést. Tavaly óta a klub életműdíjasának is mondhatom magamat, arról a figyelmességről nem is beszélve, hogy Markovits Lászlótól minden évben képeslap érkezik a születésnapomon.”
 

És akkor jöjjön a slusszpoén, hiszen ez nem csak egy múltidézés Létay Gyulával, hanem egy aktív sportolónkkal való beszélgetés is egyben:

"Valóban, ahogy mondtam, 1971-ben kezdődött, de még nincs vége, hiszen aktívan játszom a klub színeiben. Most vasárnap, immár nyolcvan éven túl is táblához ülök majd. Persze össze kell szednem magam, amikor leül velem szembe egy piszok ügyes tinédzser, aki ötöd annyi idős, mint én. Igyekszem azért, hogy legalább ki ne kapjak… Hatalmas ajándék egyébként, hogy a mai napig hódolhatok a szenvedélyemnek, de ez csak egy olyan családi hátországgal megy, mint az enyém. A feleségem, a két csodás gyerekem jelenti a legtöbbet, sőt, immár büszke dédapa is vagyok. A család nélkül sose ment volna, hogy összehangoljam a sakkot, a mérnöki pályámat és a magánéletemet.”

Isten éltesse még nagyon sokáig a ma nyolcvanéves Létay Gyulát!