- Bár munkája ma már nem köti az atlétikához, a sporttól azért nem szakadt el teljesen, hiszen idősebbik fia, Lékai Máté válogatott kézilabdázó, a kisebbik, Lékai Soma pedig labdarúgó kapus lett.
A sport, a testmozgás, mindig is az életem része marad, rendszeresen futok, erősítek, síelek, amihez éppen kedvem van. Egy időben fitnesztermet vezettem. Nem véletlenül választották tehát a fiúk is ezt az utat, s nagyon büszke vagyok arra, amit eddig sportolóként elértek. De edző sohasem akartam lenni, szerintem nem lenne elegendő türelmem hozzá. A Vasasban tizenkét hosszú évet töltöttem, itt értem el hazai és nemzetközi sikereimet, ezért a mai napig a szívem csücskének tartom az egyesületet. 

- Miért lett éppen magasugró?
Igazából a véletlennek köszönhetően, hiszen Ajkán az általános iskolában választottak ki. Scherer Péter színész édesanyja volt a testnevelő tanárom, ő látta meg bennem a lehetőséget. Eleinte persze én is több próbáztam, azután szépen lassan hullottak ki a számok, s maradtam magasugró, amiben a leginkább tehetségesnek bizonyultam. Budapestre kerülve dr. Tihanyi József lett az edzőm, aki komoly tudományos munkát végzett az akkori Testnevelési Főiskolán, később annak vezetője is lett. Neki köszönhetően jóval az akkori trendek előtt jártunk, a gyakorlat mellett az elméletre is nagyon nagy hangsúlyt fektetett. Kutatásai során az izmok rostösszetétele és mechanikai tulajdonságai alapján kidolgozta a magasugrók egyénre szabott felkészülési programját, amely természetesen a mi fejlődésünket is szolgálta. 

- Az eredményeikben ezek szerint ez a tudományos háttér is komoly szerepet játszott.
Minden bizonnyal. De mi magunk sem voltunk lógosok, keményen edzettünk. Olyan erős voltam abban az időben, hogy százhatvan kilóval a nyakamban is ki tudtam állni. A legnehezebb súly, amit fel tudtam emelni – természetesen állvány mellett – a háromszáz volt. Ugyanakkor volt versengési lehetőség is, hiszen akkoriban még selejtezőt kellett vívni azért, hogy egy ob-n egyáltalán rajthoz állhassunk. Sterk Katalinnal például kifejezetten húztuk egymást, mindkettőnkre jó hatással volt, hogy le akartuk egymást győzni. Nagyon szerettem az atlétikát, szívem szerint harmincévesen is folytattam volna, de a lábam már nem bírta a terhelést. 

- Melyik a legszebb emléke?
A legszebb valójában az egyetlen csalódásomhoz is kapcsolódik. Nyolcvanháromban országos csúcsot ugrottam, amivel biztos indulója lettem a Los Angeles-i olimpiának. Az ismert okok miatt azonban végül nem utazhattuk el az ötkarikás játékokra, négy évvel később pedig Máté születése akadályozta meg a részvételemet, míg kilencvenkettőben már a testem mondott nemet az újabb kihívásra. Pontosan húsz évvel később, Londonban azonban búsásan kárpótolt az élet mindenért, hiszen fiamat személyesen kísérhettem el az olimpiára. Egy anya számára pedig annál szebb pillanat nem lehet, mint amikor a gyermeke a szeme láttára váltja valóra az álmát. Fantasztikus érzés volt, ezért ma már nincs egy csepp hiányérzet sem bennem. Viszont most nagyon sajnálom azokat a sportolókat, akik politikai okokból nem versenyezhetnek. Átéltük, tudjuk milyen nehéz pillanatok ezek.

- Mivel tölti a napjait?
Ha tehetem utazgatok, hiszen versenyzőként szinte semmit sem láttam a városokból, amelyekben jártunk. Most is Stockholmból jöttem éppen haza, ahol emlékezetes versenyeken vettem részt. Végre a nevezetességeket is megnéztem. No és persze unokázom, ha lehet, s a régi atlétákkal is tartjuk a kapcsolatot. Siska Xéniával, Szalma Lacival és a többiekkel. Hiába, mi most már örökre egy család maradunk.