Jenkei Dániel, 2019.12.17. | Klub

Kerek születésnapját ünnepli a Vasas korábbi klasszis kézilabdakapusa, Rácz Mariann, aki BEK-győztes és sokszoros magyar bajnok volt klubunkkal. Ez alkalomból beszélgettünk vele.

 

- Ha jól tudom, nem adta könnyen magát a Vasasnak…

16 évesen Nyíregyházáról kerültem Csepelre, ahol egy sérülés miatt rögtön első számú kapusként dobtak be az NB I-es mélyvízbe. Csík János már a harmadik ott töltött évemben hívott a Vasashoz, de akkor még a szüleimmel közösen úgy döntöttünk, hogy tovább erősödöm a Csepelben. Rá egy évre viszont már nem maradt ellenérvem…

- Ha jól sejtem, a nagy lehetőség mellett kockázata is volt a Vasasba igazolásnak.

Úgy bizony, felelősség és megtiszteltetés volt, hiszen a Vasas akkor a legjobb magyar klubnak számított. Ráadásul Őriné Győrvári Györgyi éppen babát várt, így itt is rögtön a kezdőcsapatban találtam magamat. Nagy kihívás volt stabil kapussá válni ebben a közegben, olyan legendák után, mint Bujdosó Ágota. Ehhez persze be kellett illeszkedni, hiszen mint minden közösségben, itt is volt egy kialakult hierarchia.

 



 

- Sterbinszky Amáliától is azt kérdeztem nemrég, hogy mi volt az elképesztő sikerek titka. Ő elsősorban a sok edzést említette. Ön hogy látja?

Ezt meg tudom erősíteni, és hozzátenném még a sportág szeretetét, illetve a közösség erejét. Rengeteg programunk volt a lányokkal, jártunk például kézilabda - és vízilabdameccsekre közösen, a Vasas akkor is egy nagy család volt. Ráadásul a népszerű énekes, Ihász Gábor felesége a csapattársunk volt, így aztán rajta keresztül a zenei, kulturális életbe is belekóstolhattunk, egy társaságba jártunk sokszor Máté Péterrel is. Jó szívvel emlékszem ezekre az évekre.

- A BEK-győzelem volt a csúcs?

Igen, az volt a nagy célunk, és Csík János után Mocsai Lajos adott nekünk ehhez új lendületet a merész húzásaival, ami végül megkoronázta az addigi munkánkat. Az 1982-es a BEK-győzelem mellett év azért is különösen kedves nekem, mert a válogatottal, amelyet továbbra is Csík János vezetett, Budapesten nyertünk vb-ezüstöt. Megnyertük, ezt nagyon fontos, hangsúlyozni, hiszen akkor még körmérkőzések voltak, és a szovjetek ellen vívtuk ki a második helyet. Ott volt a lelátón mindenki, aki számított: családtagok, barátok, játékostársak. Másodéves egyetemistaként ez meghatározó élmény volt számomra, és azt kívánom minden magyar kézilabdázónak, hogy éljen meg ilyet egyszer hazai közönség előtt.

- Ha már szurkolók, a Vasas-drukkerek fanatikussága is legendás.

Ők is nagyon fontos részei voltak annak a családias közegnek, ami a Fáy utcában uralkodott. Mindenhol ott voltak velünk, és a mai napig élő ez a kapcsolat. Ma például egy olyan szurkoló köszöntött fel, aki még gyerekként buzdított minket a Vasas-meccseken.

- Ezért is volt jó látni, hogy az új Sterbinszky-csarnok avatójára annyian összejöttek a régiek közül.

Fantasztikus volt ott lenni, és el kell mondanom, hogy ha valaki, akkor Amál méltó rá, hogy a Vasas csarnoka róla legyen elnevezve. Ott voltam egyébként az Illovszky-stadion átadásán is, csodás látni, ahogy fejlődik a klub. És a Vasasnál tényleg nem csak üres frázis, hogy a család az első. Ezt a hangulatot folyamatosan érezzük mi, a régiek, ami elsősorban Markovits László érdeme, aki rengeteget tesz a közösségért.

 

Rácz Mariann a kép balszélén, a szeptemberi csarnokavatón

 

- Hogy látja a mai fiatal, NB I/B-s csapatunkat?

Hosszú ideje dolgozom az érdi kézilabdában, jelenleg sportigazgatóként, így képben vagyok a sportággal kapcsolatban. Idén is láttam sok meccsét a Vasasnak, és azt gondolom, hogy a szakmai háttérrel se most, sem a korábbi években nem volt gond, és immár a létesítményhelyzet is rendben van, így aztán nagyon kívánom, hogy a Vasas a hagyományokhoz méltóan az első osztályban szerepeljen. Persze tudom pontosan, hogy ez sok tényezőn múlik.

- Mennyire mereng el egy ilyen kerek születésnap kapcsán, mint a mai?

A 60 év finoman fogalmazva is megrendítő, elgondolkodik ilyenkor az ember, de annak nagyon örülök, hogy a munkában ugyanúgy megtalálom az örömöt, mint korábban, amikor játékos voltam. Sokszor mondják, hogy annyi idős az ember, amennyinek érzi magát. Én a lehetőségekhez mérten próbálok 20-30 éves lenni. Éltem Ausztriában, és látom, hogy ott még sokszor 70-80 évesen is mennek az emberek síelni vagy teniszezni. Ez jó példa, és igyekszem tenni azért, hogy én is minőségi életet tudjak élni a következő évtizedekben is.


Hirdetések