Jenkei Dániel, 2019.09.20. | Klub

Szombaton avatjuk a felújított Fáy utcai kézilabdacsarnokot, amely Sterbinszky Amáliáról lesz elnevezve. Interjú a Dániából hazalátogató névadó klasszisunkkal, amelyben szóba kerülnek a testen kívüli élmények és az is, mikor fogott utoljára kézilabdát.

- Feldolgozta már?

Nem hiszem, hogy ezt az érzést meg lehet szokni. Ahogy közeledik a csarnokavató, egyre vadabb álmok gyötörnek. Egyszerűen nem tudom elképzelni, milyen érzés lesz majd ott lenni a rólam elnevezett helyen.
 

- Milyen volt elsőre hallani?

Valamikor még tavaly hívott fel ezzel Markovits Laci először, aztán kicsit később megkértem, mondja el újra a dolgot, mert elsőre nem sikerült felfognom. Ilyesmiről nem is álmodik az ember, csarnokot általában olyan sportolókról neveznek el, akik már nincsenek köztünk, nekem pedig még életem során részem lesz benne. Tényleg valószerűtlen…


- Hogyan készül szeptember 21-re?

Látja, éppen erre utaltam, amikor a vad álmokat említettem. Mégis, hogyan tudnék felkészülni? Ez nem olyan, mint egy fontos meccs volt régen, ahol tudtuk az elvárásokat, és csak edzeni kellett. Ez most nagyon más műfaj lesz, így aztán tele van az ember bizonytalansággal.


- Azért csak várja, hogy újra lássa a régieket.

Még szép! Nagyon szeretném, ha minél többen lennénk. Ez a csarnokavató ugyanis nem rólam szól, mi mindent közösen értünk el. Manapság már elképzelhetetlen, hogy ennyi jó játékos, ilyen hosszú időn át ugyanazt a csapatot erősítse. Jó lesz találkozni a többiekkel.
 

- Megkérdezem én is, ezredszerre is, mi volt a titkuk?

Egyrészt, ahogy mondtam,  szerencsés módon sok meghatározó játékos került össze, akik közül mindig tudta vinni valaki a hátán a csapatot. Aztán az edzőinket említeném, akik mindig többet akartak. Mondok egy példát, rengeteg hangsúlyt fektettünk a fizikális felkészültségre. Ennek a fontosságára a többi csapat csak később jött rá, mondhatom, hogy megelőztük a korunkat. Talán összességében ezek miatt emelkedett ki a Vasas, és ezért volt sikeres a válogatott is, ami gyakorlatilag ugyanazt a csapatot jelentette.

 



 

- Mennyi időt tölt Budapesten?

Egy hetet, ami soknak számít, mert máskor általában csak négy-öt nap jut. Persze így sem fogok tudni mindenkivel találkozni, akivel szeretnék, ráadásul Dániából is elkísérnek a barátaim, így nekik is meg kell mutatnom a várost.


- Tudják ezek a dán barátok, hogy mekkora játékos volt Sterbinszky Amália?

Csak azok, akik bennfentesek a kézilabdában, a többiek sose láttak játszani, így aztán nemigen tudják elképzelni, micsoda sikereink voltak és mennyire szerettek minket Magyarországon. Amikor kijöttem Dániába, mondták az első meccsünk előtt, hogy erre most nagyon sokan ki fognak jönni, legalább 300 nézőt várnak. Én meg csak mosolyogtam magamban, és eszembe jutott, amikor a BEK-meccseken még a csillárról is lógtak a Vasas-szurkolók a Fáy utcában.
 

- Igazi katlan volt a régi csarnok, igaz?

Egyértelműen, de 1971-ben, amikor a Vasasba jöttem, még salakon voltunk, aztán kész lett a bitumenes pálya, majd rá pár évre megépült a csarnok. Az fantasztikus dolog volt, nem túl sűrűn tudtak minket ott megverni. Beugranak a Kijev vagy a Radnincski elleni sorsdöntő BEK-meccsek, amikor a lefújás után elözönlötték a pályát a szurkolók a zászlókkal és szalagokkal. Össze-vissza csókolgattak minket, sokan sírtak a boldogságtól.
 



Fáy utcai extázis 1982-ből, Sterbinszky a BEK-trófeával (fotó: MTI)

 

- Mennyire élesek az emlékek?

Olyan filmszerűen jönnek elő a dolgok. Ahhoz tudnám hasonlítani, amikor huszonéves koromban volt egy testből kilépéses élményem. Meccs közben eltörött az arccsontom, és már második napja feküdtem kórházban, bekötött szemekkel, amikor éhgyomorra vért vettek tőlem. A szúrás után elkezdtem szédülni, olyan volt, mintha egy hatalmas tölcsérbe zuhannék, közben meg egyre jöttek elő rövid vágások az életemből. Arra ébredtem, hogy ráznak a nővérkék, akik frászt kaptak, hogy mi van velem. Na ilyesmi szekvenciák jutnak eszembe a régi meccsekről, vannak gólok is, de például van egy olyan szituáció is, amikor a Radnicski ellen lerohantak minket egy eladott labda után, én pedig az utolsó pillanatban a túloldalról odaértem, és leblokkoltam a ziccerben kilépő ellenfelet. Pár nappal később egy rádióriportban másodpercről másodpercre mesélte el ezt a jelenetet egy újságíró, olyan volt, mintha egy krimit hallgatnék. Talán ezért is maradt meg bennem ennyire ez a mozzanat.
 

- Tudatos döntés volt, hogy a pályafutása befejezése után szakított a kézilabdával?

Abszolút. Soha nem volt kedvem öreglányok-meccseken pályára lépni, számomra a kézilabda azt a magas szintű játékot jelenti, amit aktív korunkban játszottunk, amikor nap mint nap keményen edzettünk. Utána nekem már csak rossz szájízem lett volna, hogy nem tudom ugyanazokat a mozdulatokat megcsinálni, nem beszélve arról, hogy sérülésveszélyes csak úgy játszogatni. 1989 óta nem volt a kezemben kézilabda, csak akkor, amikor a pincében pakolgattam a régi dolgokat, és az egyik vb labdáját is megtaláltam. 
 

- Azért a szombati Vasas-NEKA meccs kezdődobását biztosan megoldja…

Remegni fog a kezem, de azért megpróbálom élvezni a pillanatot…

 

Sterbinszky Amália

1950. szeptember 29-én született Hajdúszoboszlón.
Debrecenben kezdett kézilabdázni, 1969-ben került a Ferencvároshoz, majd 1973-ban a Vasashoz igazolt.
10-szeres magyar bajnok a Vasassal, a Magyar Kupát 7-szer nyerte meg a klubunkban.
Ötször volt az NB I gólkirálya, 1973-ban 83, 1974-ben 104, 1976-ban 96, 1977-ben 142, 1979-ben 117 góllal. Az év kézilabdázójának választották 1974-ben, 1976-ban és 1977-ben.
Elévülhetetlen érdemei vannak az 1982-es BEK-győzelemben, de döntős volt már 1978-ban és 1979-ben is a sorozatban.
A BEK-győzelmet hozó szezon után Dániába igazolt, előbb a Helsingör játékosa volt, majd edzőként építette tovább karrierjét.
A magyar válogatottban 250 alkalommal szerepelt, olimpiai bronzérmes Montrealban, 1976-ban, emellett háromszor lett világbajnoki bronzérmes (1971, 1975, 1978), mígnem 1982-ben Budapesten vb-ezüstérmet szerzett, nyolc másik Vasas-játékos társaságában. 1984-ben tagja volt a világválogatottnak.
1986-ban a Vasas SC Örökös bajnoka lett, 2006-ban pedig megkapta az Aranygyűrűt.
Később az évszázad legjobb magyar kézilabdázójának választották.


Hirdetések