Már akkor „vasasosnak” vallotta magát, amikor még nem is volt a klub kötelékében. Merthogy a kézilabda csak 1961-ben került szervezetileg is a Vasas SC égisze alá, addig az Angyalföldi Sportiskola színeiben sportoltak a fiatalok.

Bujdosó Ágota is, aki előbb a Kilián György Általános Iskola tanulójaként ismerkedett meg a kézilabdával (előtte gerelyhajítással indított), majd Ferenczy József tanár úr invitálására, aki a Tomori Pál Általános Iskola testnevelőtanára volt, 1957-ben ment át az Angyalföldi Sportiskolába (sőt, igazából már 1956-ban mocorgott ott valami, de a forradalom közbeszólt). Innentől kezdve mélyül el az „angyalföldiség” lényege, s a klubhoz, a kerülethez, a piros-kék színhez fűződő kapcsolata máig szenvedélyes.

„Fantasztikus család volt a Vasasé. Eleinte az Eötvös utcában működött a klub, már ott rengeteg emberrel találkoztunk, de sokat játszottunk a Tomori utcában is, hiszen az ASI lényegében ott alakult meg. Mikor a Vasas átvette a kézilabdát, a mostani focipálya még az Építőké volt. Emlékszem, mikor először odamentünk, éppen edzettek a labdarúgók. Kékesire emlékszem, ahogy megszólalt: „Hát, ti meg kik vagytok?” Mi meg visszakérdeztünk: „És ti kik vagytok?”. Nyilván tudtuk, hogy ők a focisták, persze, hogy tudtuk. De jóban voltunk a birkózókkal, az ökölvívókkal, később a vízilabdázókkal, egymás meccseire jártunk, ők jöttek a mi meccseinkre, igazi család volt a miénk.”

A csipkelődés, zrikálás, viccelődés és vagányság végigkísérte az akkori csapat életét, Bujdosó Ágotát sem kellett félteni. Volt, amikor egyenesen a szövetségi kapitánynak címzett egy gyors kritikát, méghozzá 18 évesen, a Tüzér utcai válogatott edzésen. „Török Bódog a kapu mögött állt, és valamit beszólt nekem. Én pedig amúgy „angyalföldiesen” megválaszoltam neki – öt évig nem hívott a válogatott keretébe. Aztán csak 1965-ben kerültem vissza, Bogyi bácsi egy talpig úriember volt. Soha nem hozta szóba az akkori afférunkat, tiszta lappal indultam nála” – emlékezett egy korábbi interjúban Bujdosó Ágota.

Aztán 168 válogatott mérkőzésen állt a kapuban (sőt, ő volt a Vasas első női válogatott játékosa), kétszeres világbajnoki bronzérmes, a montreali olimpiai bronzérmese, kétszeres világválogatott.

No, de hogy került egyáltalán a kapuba a kezdetek kezdetén?

„Én voltam a legmagasabb, és azt mondta a Tanár úr, Ferenczy tanár úr, hogy álljak be a kapuba. Egyébként a legfiatalabb bratyóm is kapus volt, ő még Tichy Lajossal játszott együtt. Mondják a kapusokra, hogy egy kicsit bolondok, ismertem is olyat, akire ez ráillet, de szerintem – ennyire már lehetek magam felé hajló – én nem azok közé tartoztam.”

Tényleg nem volt az, olyannyira, hogy embersége, rendkívüli közösségi érzéke a jók közül is a legjobbak közé emelte a személyét. 1972 és 1978 között hétszer volt aranyérmes a Vasassal a magyar bajnokságban, az utolsót már akkor szerezte, miután visszavonult. 1977-ben búcsúzott, de Csík János kapusproblémákkal küzdött, és 1978-ban visszahívta a Vasashoz – ennek újabb bajnoki cím és BEK-ezüstérem lett a „jutalma”.

„Sok emlékezetes meccs volt a Vasasban, persze. Most épp az jutott eszembe a napokban, azután, hogy a Szeged és a Győr is egy góllal nyerte meg a bajnokságot, hogy nekünk is volt egygólos élményünk. Méghozzá 1972-ben, mikor az első bajnoki címet szereztük. A Fáy utcában játszottunk a Fradival sorsdöntő meccset, a két csapat között volt nagy verseny a bajnoki címért. Esett az eső a meccs előtt, és a kapu jobb alsó sarkánál volt egy kis tócsa. Vártam az egyik lövésnél, hogy a labda visszapattanjon a földről, de nem pattant vissza a tócsa miatt, becsorgott a lábam mellett a kapuba. Egy góllal kikaptunk. De nem volt vége, jött még egy meccs, nekünk a Veszprém ellen, a Fradi meg a Borsodi Bányásszal játszott, ha jól emlékszem. Egy góllal nyertünk, és azzal nyertük az első bajnoki címünket. Ez nagyon-nagyon emlékezetes, a napokban többször is eszembe jutott.”

Ha már itt tartunk, hogy élte meg a szabadból a terembe történtő átmenetet? – kérdeztük Bujdosó Ágotát.

„Nagyon nehéz volt. Minden világverseny teremben zajlott, de mi kint játszottunk. Azt hiszem, még két vagy három évet játszottam, mikor megtörtént a végleges váltás. Kintről bemenni a terembe is borzasztó volt, de onnan kijönni is. Befelé nem kaptunk levegőt, kifelé ugyanúgy nem kaptunk levegőt. Mikor bementünk, erősödött a lövés, mikor kijöttünk, gyengült. Nem volt mindenkinek terme, az az igazság, ez egy ilyen világ volt.”

Bujdosó Ágota az élsport mellett dolgozott is, méghozzá olykor három műszakban is, könyvkötőként (ezt a foglalkozást nem ő választotta, de később megkedvelte, a szakmunkásvizsgát is letette). Ha határidős munkát kellett elvégezniük, ki is maradt a csapatból – cserébe viszont túlórapénzt vett fel. (Az edzésekre négy óra munkaidőkedvezményt kapott, kikérőt pedig csak a válogatott világversenyei alkalmával kérhetett.) 1978 után aztán a félállást felváltotta a főállás, büszke rá, hogy „melós” volt a kézilabda mellett. 22 éve nyugdíjas, a sport szeretete jottányit sem csappant. Örültünk, hogy láttuk a Vasas csütörtöki közgyűlésén, ahol a klub Életműdíját kapta meg.

„Az olimpiai érmeseknek minden év végén van egy találkozója, az olimpiai bizottságnak köszönhetően, igazából ott találkozom még a „régiekkel”, máshol nem nagyon. Természetes, hogy mindenkinek másfelé vezetett az útja, mindenkinek megvan a saját élete. Ezért is volt nagy élmény az Életműdíj alkalmából találkozni régi kézilabdásokkal is, meg a klub többi legendás alakjával. Az igaz, hogy megkaptam korábban az Aranygyűrűt, de az, hogy még mindig így emlékeznek rám a Vasasnál, az felülmúlhatatlan érzés. Én már kifelé megyek az életből, ez természetes, de az, hogy megkaphattam az Életműdíjat, nagyon elöl áll a sok elismerés között. S hogy hogy telnek a mindennapok? Olyan öregesen. Sok sportközvetítést nézek a tévében, vagyis inkább azt mondanám, csak a sportot nézem. Van hat sportcsatornám, mindenevő vagyok.”

Humora, csibész mosolya az Életműdíj átvétele alkalmából is jó kedvre derítette a jelenlévőket.

Isten éltesse Bujdosó Ágotát!

BUJDOSÓ ÁGOTA

1943. június 2-án született Budapesten.

Klubjai: Angyalföldi Sportiskola (1957-1960), Vasas SC (1960-1978)

Edzői: Ferenczy József, Cséfay Sándor, Fleck Ottó, Csík János

A magyar válogatottban 1965 és 1977 között 168 alkalommal játszott.

Legfontosabb eredményei: olimpiai bronzérmes (1976, Montreal), világbajnoki bronzérmes (1971, Hollandia; 1975, Szovjetunió), hétszeres magyar bajnok (1972, 1973, 1974, 1975, 1976, 1977, 1978), magyar bajnoki bronzérmes (1967, 1969, 1971), négyszeres Magyar Kupa-győztes (1969, 1971, 1974, 1976), BEK-ezüstérmes (1978)

Az Év kézilabdázójának választották 1971-ben és 1975-ben.

A Vasas SC Aranygyűrűse 2003-ban, a Vasas SC Életműdíjasa 2018-ban.