Páratlan, manapság még inkább, hogy valaki egyetlen klub színeiben érkezzen el ehhez az állomáshoz. Az elmúlt tizenkét évben volt arra esély, hogy Takács Bálint elhagyja a Vasast, de végül mindig kitartott mellette. Ismeri korlátait, reálisan közelít pályafutásához, különösen örömmel emlékszik vissza arra a vasárnapra, amikor együtt ünnepelhetett a csapat a röplabdázókkal, a Folyondár utcában. Szó esik a Komjádi hullámfürdőjéről, a másfél literes mentes vízről, az igazi mentorról, a U2-ról és a 86-os buszról is.

fotók: Vasas Attila

Itt ülünk a Komjádi-uszoda aulájában. Ha egy körülbelüli számot kellene mondani, meg tudnád saccolni, hányszor léptél be ezen az ajtón?
Hát, igen. Tizennyolc éve vagyok a Vasasban, előtte is jártam már ide, szóval, úgy 18-szor 300 alkalommal.

Azaz az év 365 napjából 300 napon megfordulsz itt. Mit csinálsz a másik 65-ben?
Akkor pihenek, azért általában ezek a nyári hetek. Olyankor szabadságon vagyunk.

Egy vízilabdázó vagy élsportoló lehet úgy igazán szabadságon? Mennyi időt lehet abszolút sportmentesen tölteni?
Oda kell magunkra figyelni, a testünkre, már csak azért is, mert eleve egy mérlegeléssel kezdünk, amikor visszajövünk, és elkezdjük a felkészülést. Egy bizonyos összeghez van kötve, ha valaki túllépi a súlyhatárt. Egyébként, ha két-három napig nem mozgok, akkor érzem, hogy valami nem stimmel. Jót tesz a mozgás, nyáron futni szoktam, és mivel a szezonban nem lehet, olyankor kevésbé tud monoton lenni. Azt figyeltem meg, hogy ha elutazom valahová, legalább 10 nap szükséges ahhoz, hogy az ember lelke megpihenjen, hogy elengedje az egész éves őrületet. De ez nemcsak ránk, sportolókra, hanem mindenkire igaz.

Gondolom, neked nem kellett a súlytúllépés miatt fizetned.
Tényleg nem kellett.

Honnan jön ez a lelkiismeretesség? A minap eljöttem egy edzésetekre, és mikor ideértem, tájékoztattak, hogy elmaradt, de nyugodtan menjek fel, mert „Taki itt van”. Mindig itt vagy, honnan ered ez az elhivatottság?
Nem volt nagyon más lehetőségem. Nem voltam egy kiemelkedő tehetségű valaki, a Vasas felnőttcsapatába is azért kerülhettem be, mert serdülőként többet dolgoztam, edzettem, mint a többiek. Ez a teljesítményemben is meglátszott, és ezt észrevették. Nyilván ez belülről jön, ezt is lehet egyfajta tehetségnek vagy adottságnak nevezni, hogy valaki erre képes. Nem volt más utam, mint többet dolgozni, mint a többiek, és akkor abból kijöhetett valami.

Ezek szerint a vízilabda egy olyan sportág, ahol lehet ellensúlyozni bizonyos hiányosságokat.
Igen, Benedek Tibi mondja mindig magáról, hogy mennyire tehetségtelen volt, de a szorgalmával sok mindent elért. Nekem mondjuk elég nehéz elhinni, hogy ő annyira tehetségtelen lett volna.

Elég régóta itt vagy ahhoz, hogy lásd, a fiatal generáció mennyire változott meg az alázat, az elhivatottság terén az elmúlt években. Látsz-e kis Takács Bálintokat vagy épp Benedek Tiborokat manapság?
Mivel néha az utánpótlásban is dolgozom, azt kell mondjam, elvétve látok csak pozitív példákat. Egészen a gyermek korosztályig változott a játékosok hozzáállása. Nekünk tényleg komoly célunk volt, hogy OB I-es játékosok legyünk. Az is tény, hogy akkor olimpiai bajnokok játszottak a Vasasban, ez sok mindent meghatározott, nagyobb volt a csábítás. De mi úgy láttuk, ha nem itt, akkor máshol kerülhetünk be a nagycsapatba, mert be is akartunk kerülni. Nemrég úgy 9-10 fiatal játékossal voltam együtt, és megkérdeztem tőlük, ki akar itt OB I-es játékos lenni. A fele azt mondta, nem akar, a negyede, hogy nem tudja, a másik negyede meg azt, hogy talán. Nem érzem, hogy nagy álom lenne számukra, és küzdenének érte. Lehet, hogy azért is van ez így, mert nekünk kitörési pont volt a vízilabda, aztán az olimpiai bajnoki címek után egy kicsit divattá vált a sportág, és többen jönnek olyanok, akiknek nincs szükségük a kitörésre, mert a körülményeik szerencsésebbek. Nincs miért küzdeni.

Ez vélhetően nem csak a Vasasban lehet így.
Igen, ez az egész vízilabdára jellemző. Régen – mondjuk úgy – nem a budai hegyekből jöttek le a gyerekek edzeni, hanem máshonnan. Mondom mindezt budai hegyi gyerekként.

Ebben a sportágban azért megvan a hierarchia, több szempontból is. Ezt érzed?
Ez megmaradt mára is, mármint a jó értelemben vett hierarchia, megvan a tisztelet. De én egyáltalán nem várom el, hogy úgy tiszteljenek engem, mint ahogyan én tiszteltem mondjuk Steinmetz Barnát. A realitásérzékem azért megvan.  

Már gyerekként is a budai hegyekből jártál edzésre?
Igen, és talán éppen ezért nem bántok meg senkit a fenti megjegyzésemmel, maximum magammal együtt.

Mi késztetett a vízilabdára?
Édesanyám, aki szerette volna, ha az egyik fia vízilabdázik. Négy testvérem van, két bátyám. Az egyikük azt mondta, őt ne karmolgassák a vízben és ne mondja meg neki senki, hogy mennyit ússzon. A másik, akivel együtt kezdtük, hamar összeszedett egy ujjsérülést, és abbahagyta, így maradtam én.

Volt ellenvetésed az elvárással szemben?
Inkább egy vágy volt ez édesanyám részéről, és bármikor abbahagyhattam volna, sőt, volt is egy olyan időszak, amikor ez benne volt a pakliban. A legelején a KSI-ben voltam egy fél évet, szörnyű edzések voltak, 9 éves fejjel ezt nagyon nehezen éltem meg. Így hát egy ideig a 86-os buszon töltöttem az edzésidőt. Két hónap után buktam le, mikor észrevették, hogy nem vizes a törülközőm. Akkor nyilván leszidtak a szüleim, nem értették, hogy fordulhat ez elő. Voltak viszont annyira racionálisak, hogy lássák, valami nem stimmel, akkor kerültem át a Matávba, a Faragó-Csapó féle pólósuliba, ami akkor a Vasas nevelőműhelye volt. Kőnigh Gyuri bácsi foglalkozott velem.

Kemény edző volt?
Igen, ő és Kuncz Laci bácsi is, de mindketten következetesek voltak, ez volt számomra a legfontosabb, mert tudtam, hogy mire számíthatok és minek kell megfelelni. Lefektették azokat az alapokat, amik mentálisan és fizikálisan is szükségesek voltak. Egy évig Pecz Lajos volt az edzőm. Serdülőként már feljártam a felnőttek edzésére, és serdülőként is játszottam az első meccsemet az OB I-ben, 2005-ben.

Nyilván arra fokozottan emlékszel.
Persze, egy BVSC elleni bajnoki volt, a Komjádiban. Sikerült egy gólt is lőni.

A gólszerzés nem feltétlenül egy bekk sajátja. Korán kiderült, hogy ez lesz a posztod?
Igen, Gyuri bácsi 10-11 éves koromban kijelentette, hogy védőtípusú játékos vagyok, így is lett.

Nem bánod?
Nem, bár a centerezés is elég jól megy, és azt látom, látjuk, hogy abból most nagyobb hiány van. Ha anno centernek készülök, lehet, hogy most nagyobb piaci résbe tudnék betörni. Mindegy, ez így alakult, továbbra is dolgozom az, hogy többet és sikeresebbet tudjak centerben is játszani a Vasasban.

A vízilabda leglátványosabb része ezzel együtt is a góllövés, ráadásul a góllövők ezzel el is viszik a show-t, népszerűbbek, ismertebbek. Nem sajnálod, hogy téged nem övez bekként ilyen kitüntetett figyelem?
De, egy kicsit sajnálom, de tisztában vagyok és voltam a saját képességeim korlátaival. Meg azzal, hogy az elején olyan szituációba kerültem a Vasasnál, ahol egyáltalán nem az volt a cél, hogy Takács Bálint lövöldözzön a Varga-testvérek, a Steinmetz-testvérek vagy Hosnyánszky Norbi vagy éppen az OB I nem válogatott gólkirályai mellett. Valamelyest beleragadtam egy szerepbe, de az idő elteltével egyre több felelősség hárult rám a csapatban, akár mint meghatározó játékosra a vízben, akár meghatározó személyiségre a parton. Szakmailag és emberileg is sokat fejlődtem ezekben az években is, aminek nagy hasznát vehetem a későbbiekben is, persze szeretnék tovább fejlődni mindkét területen.  

Egyébként mi történt az első bajnoki után?
Mindenki jött gratulálni, és hát rögvest két adag süteményt kellett vinnem edzésre, első meccs, első gól. Két adagot, a Daubnerből…

Elvégre budai gyerek volnál…
… na igen. Aztán hívtam apámat is a meccs után, aki akkor kivételesen nem tudott kijönni a meccsre. Mindketten nagyon boldogok voltunk.

Mindig kijár a meccseidre?
A legtöbbön ott van, igen. Ráadásul 10 évestől 16 éves koromig szinte minden este ő jött értem kocsival, hogy hazavigyen. Mindig be volt készítve egy másfél literes mentes ásványvíz az autóba, így visszagondolva ez egy nagyon kellemes élmény volt, hálás vagyok, hogy ilyen kitartóan jött, jött és jött. Pedig nem laktunk messze, neki mégis fontos volt, hogy így legyen.

2007-ben lettél először bajnok, majd aztán 2008, 2009, 2010 és 2012 következett. Az a Vasas egy másik Vasas volt, ez nem vitás. De mennyire érződött ez a mindennapokban, a külső szereplők, a közvélemény részéről?
Akadt olyan, hogy egy szórakozóhelyen bemondtuk, hogy Vasas, és bemehettünk, de őszintén szólva ez ma is működik. A vízilabdatársadalmon belül volt leginkább elismertsége az itt folyó munkának, de hogy az országban hányan tudták, hogy egymás után négyszer nyert bajnokságot a Vasas… Hát, nem vagyok benne biztos, hogy sokan. Ma sem tudják, ez a sportág sajátossága.

Mennyire volt egységes az az aranycsapat?
Az egy nagyon összetartó, baráti társaság volt, de később is, mindig jó közösségek alakultak ki mindenféle métely és darázsfészek nélkül.

Kitartanak ezek a barátságok?
Nyilván nem olyan szorosak már, hiszen nem találkozunk naponta kétszer. Némelyik kitart. Steinmetz Barna nemcsak barátom, de mentorom is volt azokban az években, nem kérdés, hogy tőle tanultam a legtöbbet. De barátomnak mondhatom Varga Dánielt, Kovács Robit, Vámos Marcit majd Barabás Botit, ahogy haladunk előre az években. Az elmúlt három-négy évben Gyárfás Tamással, Mészáros Csabikával kerültem baráti kapcsolatba, a mostani csapatból pedig három-négy játékossal nagyon jó baráti viszony alakult ki.

Barabás Botond, Földi László, Takács Bálint és Drasko Brguljan (fotó: D.S.)

Sajátos lehet a viszonyod Földi Lászlóval is, hiszen kezdettől fogva vele dolgozol a felnőttcsapatban.
Tizenkét éve nyüstöljük egymást, nyilván az első öt-nyolc évben inkább ő engem, azóta viszont részben egyenlítettem, azt hiszem. Néha felidegesítem a kérdéseimmel, de ez egy kölcsönös bizalmon alapuló munkakapcsolat. Mindketten elmondhatjuk magunkról, hogy nem vagyunk könnyű személyiségek.

Ez esetedben miben nyilvánul meg?
Nagyon akaratos vagyok, és viszonylag hamar elveszítem a türelmem, ha olyat látok, tapasztalok, ami nem tetszik. Mindenesetre Lacival jól kijövünk.

A bajnoki címek közül melyikre aggathatod a „legemlékezetesebb” címet?
A két utolsóra, a 2010-esre és a 2012-esre, amikor már kezdőjátékos voltam. Igaz, az elsőnél is sokat játszottam, de valamiért ezek talán egy kicsit még szebbek. Különösen az utolsó, az a bizonyos vasárnap, amikor megnyertük az Eger elleni döntőt itt, a Komjádiban, majd néhány órával később a röplabdás lányok is megnyerték a bajnokságot. A Folyondár utcai csarnok kertjében volt egy nagy ünnepség, na, az egy életre szóló élmény marad mind a lányoknak, mind nekünk, a szurkolóknak és a Vasas-stáb számára is. Igazi katarzis volt.

Mit jelent számodra a Vasas? Tényleg létezik egy feltétlen hűség, van lelki töltete ennek a kapcsolatnak?
Igen, azt hiszem, van, ha nem érezném ezt, akkor már nem lennék itt. Kialakult valami az évek során, itt váltam OB I-es játékossá, itt fejlődtem, s még mindig dolgozom olyanokkal együtt, akár a felsővezetésben, akár a szakmai stábban, akikkel együtt „kezdtem” a Vasasban. Tény, hogy én is sok áldozatot hoztam azért, hogy ez kialakuljon, és a Vasas is sokat tett ezért.

Jártok még röpimeccsekre?
Kevésbé, de korábban rendszeresen. Steinmetz Ádám volt ennek nagy szervezője. Kölcsönös volt ez a hagyomány, de nyilván a lányok is szívesebben jöttek akkor, amikor az aranyéremért játszottunk. Közös bulikat is tartottunk, ma már nem ennyire szoros a kapcsolat.

Mikor voltál a legközelebb ahhoz, hogy elhagyd a Vasast? Egyáltalán hívtak-e gyakran?
Hívtak, például Egerből, amikor együtt versengtünk a bajnoki címért. Nem láttam értelmét akkor átmenni, bár szakmailag biztosan nagy izgalom és kihívás lett volna Gerendás Györggyel együtt dolgozni. Más oldalát ismerhettem volna meg a vízilabdának, ami előnyömre válhatott volna, de úgy éreztem, itt Budapesten, a Vasasban is el tudom érni a céljaim. Őszintén szólva két éve és most voltam a legközelebb ahhoz, hogy elmenjek, de végül úgy döntöttem, maradok, a minap újabb két évre aláírtam a Vasashoz.

Mi döntött a Vasas mellett, sokadszorra?
Nem az anyagiak, inkább a Vasas egy bizonyos gesztusa, amivel kifejezték irányomban a bizalmat.

Az előbb említetted, hogy néha gyerekekkel is foglalkozol. Mit jelent ez?
Hogy a távoli jövőben mit jelent, azt még nem tudom, de tény, hogy el tudnám képzelni, hogy a Vasas keretein belül gyerekekkel foglalkozzak. Most még csak ennyit jelent, hogy amennyiben a bajnoki és edzésprogram engedi, Mátéfalvy Csabával egyeztetve védőknek tartok egyéni foglalkozásokat. Ilyenkor három-négy gyerekkel gyakoroljuk a center- és védőpozíciószerzés technikáját, különböző mozdulatsorokat.

Élvezed?
Igen, nagyon. Sőt, volt olyan, hogy inkább maradtam volna a gyerekekkel, minthogy továbbinduljak a dolgomra. Persze, amikor jönnek az eredmények, az ember lelkesen megy egy ilyen edzésre is, de aztán jön egy Újpest elleni vereség, és semmi kedve az egészhez. Aztán mégis lemegy, megtartja az edzést, és úgy érzi, a depresszív állapotból hirtelen kikerül. Más impulzusok ezek, amiket az ember begyűjt a gyerekektől. Lelkesek, és ilyenkor például érzem a tiszteletet, a figyelmet a részükről.

Mátéfalvy Csabával is jó ideje együtt dolgozol. Hasonló a kapcsolatotok, mint Földi Lászlóval?
Részben. Nagy szerepe van abban, hogy OB I-es játékos lettem, majd fejlődni tudtam. Vele azért mindig lehetett egy kicsit személyesebben beszélgetni, többször is tudtunk olyan dolgokról szót ejteni, tanácsokat fogadni, ami előrevitte a tudásomat.

Apropó UVSE-vereség. Szóba hoztad, így beszélhetnénk róla, már csak az aktualitás és a mostani szezon értékelése kapcsán is.
Nagyon fájdalmasan érintett. Már az első döntetlen sem fért bele szerintem, bár többen úgy gondolják, igen, hiszen az volt az első meccs a bajnokságban, a bírók sem feltétlen velünk voltak. Azok közé tartoztam, akik pontosan tudták, hogy kikaphatunk tőlük a Komjádiban. Ez nem vigasztal, sajnos, nem kezeltük kellő komolysággal a második meccset, de a szakosztály egésze sem.

A felsőházba kerülés lett az ára a botlásnak. Hogy éled meg?
Nagyon megvisel, mert ilyen még nem volt a Vasas történetében, és egyáltalán nem erre készültünk. Még bosszantóbb, hogy a Debrecen úgy került a nyolcba, hogy egyszer sem vert meg bennünket, a Kaposvár úgy végzett előttünk, hogy az egymás elleni összevetésben sokkal jobb a mutatónk, a BVSC pedig úgy ment a felsőházba, hogy egyszer döntetlent játszottunk velük, a végén pedig egy góllal maradtunk alul. De ha őszintén magamba nézek, ahogyan ez az egész év elkezdődött, nem biztos, hogy megérdemelte volna ez a csapat a felsőházat. Egy edzővel vágtunk neki az évnek, és több játékosról is kiderült, hogy vagy fejben vagy fizikálisan küzd nagy problémákkal – utóbbiról nyilván nem tehettek.

Az UVSE elleni idei meccsek nyilván kellemetlen emlékek. De melyik volt pozitív értelemben az elmúlt tizenkét év legemlékezetesebb élménye?
Egy Dubrovnik elleni meccs jut az eszembe, de nem az a legendás negyeddöntő, amikor négygólos hátrányból fordítottunk. Volt egy másik mérkőzés, itt a Komjádiban, 2007-ben, amit 11-7-re nyertünk meg. Én is beköszöntem egy kapufás góllal, az volt az első igazán nagy nemzetközi meccsem, amiből egyébként nem sok minden maradt meg, de a telt ház 500 horvát drukkerrel, meg az egész atmoszféra és katarzis mindenképpen. Érdekes egyébként, hogy ma már más szinten játszunk, de például az elmúlt évek Debrecen elleni meccsein ugyanúgy éreztük a katarzist az utolsó gólnál, ugyanúgy nagy élmények voltak a maguk nemében, mint a régmúlt nagy rangadói.

Mi adja meg a mindennapok katarzisait, örömeit?
Nagyon szeretem a filmeket, akár moziban akár otthon. Nagyon szeretek kirándulni a feleségemmel, vagy a szüleim boxerével a budai hegyekben, kávézni a barátaimmal, korábbi csapattársakkal. De olykor a két évvel idősebb bátyámmal is túrázunk, aki dokumentumfilmes szakmája miatt ritkábban van Magyarországon. Amikor viszont igen, sokat kirándulunk. Ilyenkor végigbeszéljük akár hónapok történéseit is. Emellett hatalmas U2-rajongó vagyok, amikor csak tehetem, elmegyek a turnéjuk egy állomására.

Idén is tervezed?
Október 11-én Milánóban lesz koncert, remélem, nem ütközik vasasos elfoglaltságaimmal.

Nem engednének el?
Attól függ. Ez egy hétfői nap, ha szerdán játszunk, akkor biztosan nem, és ha szombaton lesz meccs, valószínű akkor sem. A jegyek már megvannak, ha nem úgy alakul a program, ahogy szeretném, akkor más megy el helyettem a koncertre.

A vízilabda révén ismerted meg a feleséged?
Nem. Eleinte furcsa is volt neki, hogy egy vízilabdázó a párja. Éppen 2009 áprilisában ismertük meg egymást, akkor játszottuk a bajnoki döntőt az Eger ellen. Kijött az első meccsre, és teljesen letaglózott állapotban találtam a meccs után, furcsa volt neki, mi és hogyan történik a vízben. Mára megedződött, lelkileg is, járogat a meccsekre.

Válogatott meccsen nem láthatott téged. Pedig Máltán még ifi Eb-ezüstérmes voltál. Hogy marad meg az a torna benned?
Valamiért minket, ezt a 89-90-es korosztályt kicsit leírták. Pedig azért ott volt a csapatban Erdélyi Balázs, Török Béla, Bundschuch Erik, Kovács Gábor, Valics Bence, Bátori Bence, szóval jó kis társaság volt. A szerbektől kaptunk ki a döntőben, nyilván ezt nagy csalódásként éltük meg akkor. De alapvetően a jó élmények maradnak meg, ráadásul csapatkapitánya lehettem annak a válogatottnak. Ilyen-olyan okokból a másik két utánpótlás világversenyünk nem sikerülhetett már jól.

Nehéz volt elfogadni, hogy a válogatottság felnőttszinten nem folytatódott?
Nem volt nehéz.

Az Universiadére mehettél volna, ott voltál Vincze Balázs keretében.
Igen, de az esküvő szervezése miatt lemondtam a kerettagságot, ami lehet, hogy Balázsnak nem esett jól. Így láttam viszont jónak.

Szóval válogatottság.
Nem pörögtem rá. Sok olyan játékost láttam a Vasasban is, akiknél nagyon előtérben volt a válogatottság kergetése, és láttam a csalódásaikat és a lelki következményeket, amikor ez nem jött össze. Nem akartam ezt átélni, úgy voltam vele, ha jön, jön, ha nem, akkor nem. Nem a válogatottság belengetése miatt hajtottam az edzéseken, nem agyaltam ezen, és lehet, nem is lett volna reális ez a hívás. Decker Ádám mondta sokáig, amikor még nem volt válogatott és azt hitte, nem is lesz: „legalább egy edzésre behívhattak volna”. Ezt a gondolatot én is magaménak érzem.

Túlvagy a 300. bajnoki meccsen tehát. Érzi az ember ennek a súlyát?
Nem kevés, ez tény. De jó érzéssel tölt el, hogy ezt egyetlen klub színeiben értem el.

Lesz 400 is?
Annyi biztos, hogy lesz.

És 500?
Szerintem annyi is. 28 éves vagyok, úgy látom, elég sokáig lehet a pólót magas szinten űzni. Nem gondolkozom azon, hogy szögre akasszam a sapkám.

Dobos Sándor