Idén 60 éves Bakonyi Tibor, kézilabda szakosztályunk tiszteletbeli elnöke, aki civil karrierje során ezer szállal kötődött a sporthoz és a Vasashoz. Születésnapi interjúval tekintünk vissza az izgalmas életút egyes szakaszaira.
Miért lett kézilabdázó?
Fiatalkoromban még voltak Úttörő Olimpiák, amelyeken több sportágat kipróbáltam: labdarúgásban, sakkban és kézilabdában is jó eredményeket értem el, végül az utóbbi mellett köteleződtem el. Ebben nagy szerepe volt, hogy az Elektromos kézilabdacsapatának toborzóján megfeleltem, így az ország egyik legjobb utánpótlásműhelyében kezdhettem ismerkedni a sportággal, remek közösségbe, kiváló edzők közé csöppentem. Szépen lépegettem felfelé, végül az ificsapatig jutottam, ahol balszélsőként játszottam. A felnőttekhez csak az olyan kivételes tehetségek tudtak bekerülni, mint a későbbi sokszoros válogatott Kovács Mihály, így többekkel együtt engem is kölcsönadtak a másodosztályba, ahol jött egy szerencsétlen sérülés. A balkezemben szilánkos csonttörést szenvedtem, összesen kilenc hónapot kellett kihagynom. Rögtön ezután elvittek sorkatonának, de a pechszéria ott is folytatódott, hiszen egy újabb baleset miatt tizenkét csavarral és csuklómerevítő fémekkel rögzítették a karomat. A katonacsapatban még játszottam, de világos volt, hogy az élsportról lemondhatok…
Bő húsz évvel később mégis megvalósíthatta az álmait…
2003-ban kerestek meg a régi társak az Elektromosból, hogy mi lenne, ha összehoznánk egy csapatot a masters Európa-bajnokságra. A terv megvalósult, én pedig egészen 2014-ig tagja voltam a szeniorcsapatnak. A magyar bajnoki címek mellett háromszor Európa-bajnokok is lettünk, szép sikereket értünk el, rengeteg helyen jártunk nemzetközi tornákon. Nekem hatalmas élmény volt, hogy öregfiúként olyan korábbi válogatott legendákkal szerepelhettem egy csapatban, mint Iváncsik Mihály, Buday Ferenc vagy éppen Bakos István. Általában heti egyszer, szombat kora reggel edzettünk, hol máshol, mint az Elektromos-csarnokban. Természetesen ez már nemcsak az eredmények hajszolásáról szólt, hanem a közösségről, a nosztalgiáról, a nagy sztorikról is.
Ez alapján nem véletlen, hogy a mai napig elkötelezett híve a masters-mozgalomnak.
Nagyon fontos célkitűzésnek tartom, hogy Magyarországon is legyen hivatalos masters szövetség. Egy ekkora sportnagyhatalomnak szüksége van arra, hogy a szenior korosztályok is össze legyenek hivatalosan fogva. Ez jelenleg Magyarországon 30 000 főt jelent, ami a Magyar Olimpiai Bizottság számára is hatalmas bázist, tudást és tapasztalatot jelenthet, ráadásul az élethosszig tartó versenysport ügyét is remekül szolgálná a hivatalos szövetségi képviselet. Mi még anno ugyanis nem szervezetten, hanem egyénileg vettünk részt a különböző világeseményeken.
Az ilyen jellegű lobbiban mindenesetre rutinos, országgyűlési képviselőként korábban a parlamenti sportélettel is összefonódott a neve.
Az egy érdekes időszak volt, a rendszerváltás után kialakult egy úgynevezett sportlobbi a Parlamentben, méghozzá pártállástól függetlenül. A frakciók nem minden esetben egységesen szavaztak, hanem voltak bizonyos lelkiismereti ügyek, és a sport is ezek közé tartozott. Ekkoriban sikerült a magyar sport működőképességét, finanszírozását megalapozni, amelynek fontos része volt, hogy a politika közvetlen módon kiszállt a sportból, és a forrásokat civil alapítványok biztosították. A folyamatoknak magam is tevékeny részese voltam, az volt a jelszavunk, hogy a sportban ne legyen politika, inkább a politikusok sportoljanak. Eszembe is jut ebből az időből egy jópofa történet: Páva Zoltánnal, a korábbi komlói polgármesterrel terjesztettünk be egy közös indítványt, ami Bakonyi-Páva néven futott. Egy vicces kedvű valaki pedig megkérdezte, hogy most akkor melyik a keresztnév…
Milyen volt a parlament kézilabdacsapat?
Szerettem ott is játszani, nem kevesebb, mint 12 éven át szerepeltem benne. Olyan sokszínű csapattársakkal, mint Áder János, Mandur László vagy éppen Kuncze Gábor. Néha a focicsapatban is feltűntem, többek között Orbán Viktorral is. A jótékonysági meccsek után együtt ettük a pörköltet a helyiekkel. Más idők voltak…
Hogyan került kapcsolatba a Vasassal?
Talán furcsa a hasonlat, de ahogy zeneileg meghatározta a gyerekkoromat az Illés, az Omega, vagy a Metró, a sport terén a Vasas vált ilyen idollá. Müller Sándor és Izsó Ignác ráadásul az én gimnáziumomba járt. A Vasas egy erős közösség volt, sose tagadtam meg, többször belógtunk a kettős rangadókra fiatalon, az életünk részévé vált ez a kötődés. Van aztán más, erősebb személyes emlékem is: az 1976-os olimpia előtt velünk, az Elektromos ificsapatával játszott tesztmeccseket a női válogatott. Mi szimuláltuk az ellenfeleket, és egy ilyen alkalommal nekem kellett rárontanom a Vasas klasszisára, Ihászné Hajós Máriára. Tudni kell, hogy ő egy igazi szépségideál volt akkoriban, nekünk 17 évesen pláne. A letámadás annyira jól sikerült, hogy elbotlottam a saját lábamban, és szó szerint végigcsúsztam rajta. Utána mindenki mázlistaként tekintett rám az öltözőben, de Mária is megjegyezte a történetet, azóta is bármikor találkozunk, csak úgy szólít, hogy az ő kis balszélsője.
Szüksége lenne manapság is ilyen klasszisokra a kézilabdacsapatunknak…
Mi most elsősorban nevelünk, és ha jól csináljuk, szerintem bent is tudunk maradni az NB I-ben. Fontosnak tartom azt a missziót, amit a Vasas a jelenlegi élvonalban betölt, rajtunk kívül csak az MTK az, amelyik elsősorban fiatal, sajátnevelésű játékosokra támaszkodik. Kuczora Csengét talán külön is kiemelném, persze vele kapcsolatban sem szabad semmit elkiabálni. A nevelőmunka mindenesetre kiváló a Vasasnál, és ez nagyrészt Varga Márta érdeme, aki hosszú ideje kitart a klub mellett és adja fel a tehetségeket.
Rendszeresen látjuk is a lelátón a felnőtt csapat meccsein.
Ez egyértelmű számomra, és nem csak azért, mert a szakosztály tiszteletbeli elnöki pozícióját töltöm be. Mindenkinek van Vasas-függő kártyája a családból, szoktunk együtt is meccsre járni. Ágnes lányom korábban kézilabdázott is a Fáy utcában. Rajta is látom, hogy a sportnak köszönhetően örökre szóló barátságokat kötött, ezért is fontos, hogy a Vasas ezt a családias filozófiát a mindennapokban is megvalósítja. Külön szimpatikus számomra a Vasas Gyerek Program kezdeményezés is, hiszen esélyt teremt a kevésbé tehetőseknek is a sportolásra. Ez egy olyan közösség, ahol hovatartozástól függetlenül mindenki megtalálhatja a helyét. Csak a sport szeretete számít, márpedig én is ennek szellemben élem és éltem az életemet.
Jenkei Dániel
