KÓSZ ZOLTÁN
1976-ban kezdett a Vasasban vízilabdázni, 1997-ig itt is védett, majd egy évig a Mladost Zagreb együttesét erősítette, 1998 és 2001 között pedig a Ferencváros játékosa volt.

Már 1989-ben bajnok lett a Vasassal, azt mondja, meghatározó az élmény, annak ellenére, hogy még nem volt igazán tevőleges részese a sikernek. Nem úgy az 1995-ös, majd visszatérése után a 2002-es KEK-győzelemnek. 1995-ben és két évvel később is az Év magyar vízilabdázójának választották. Részese volt az első bajnoki ezüstsorozatnak, de kupagyőzelmeknek örülhetett.

2000-ben, Sydney-ben kétszeres Európa-bajnokként, kétszeres Világkupa-győztesként, vb-ezüstérmesként lett olimpiai bajnok, 228-szoros magyar válogatott. Miután 2004-ben visszavonult a válogatottól, egy rövid ideig klubunk technikai vezetője volt, majd két és fél szezonban újra vízbe szállt, Pécsett volt részese a helyi pólóéletnek.

Petőváry Zsolttal Szentendrén és Leányfalun elindította a KÓPÉ pólóiskolát 2005-ben, amely jelenleg is sikerrel működik. 2012 óta a Szolnok kapusedzőjeként dolgozik, a Vasas korábbi játékosával, Nagy Viktorral együtt ért a csúcsra idén májusban, a Bajnokok Ligájában.

A kép a 2002-es KEK-győzelem alkalmával készült (Fotó: MTI/Illyés Tibor)

Lesz morfondírozás?
Nem hiszem. A 30-ra és a 40-re nem emlékszem, lehet, hogy akkor átgondoltam az életem, de most egészen biztosan nem tervezek ilyet. Inkább kíváncsi vagyok. Kíváncsi arra, hogy milyen lesz önmagamnak az, hogy 50 éves leszek.

Biztos, hogy sok helyütt téma lesz.
Gondolom, igen. De az sem baj, ha mégsem.

Itt most ezeken a hasábokon igen, elvégre 21+3 évet itt töltött, a Vasasban.
Mennyit?

21+3 évet.
Hadd számoljak, igen, végül is igen.

Teljesen egyértelmű volt, hogy Vasas?
Abszolút. A szüleimmel a 13. kerületben, a Jász utcában laktunk, apámmal elég sok focimeccsre kijártunk, sőt, néhány női kézilabdameccsen is voltam. Igazából nem is nagyon tudtam arról, hogy van más egyesület is a Vasason kívül. Egy gyerek fejében ez nem fordul meg, főleg azért nem, mert nem a sport volt a mindenem, nem lógtam a kerítésen, amikor a focicsapat edzett. Gyerekként olyan voltam, mint a többiek, autós kártyáztam, meg éjjel-nappal bicikliztem a vidéki nagymamánál.

Valaminek mégis történnie kellett ahhoz, hogy az uszodában kössön ki.
Igen, Ozorai Kornél eljött a suliba, és közölte, hogy a Vasas vízilabda-szakosztályába keres gyerekeket. Valahogy természetes volt, hogy megyek. Leginkább azért, mert az akkori Kilián György utcában működő tanuszodába jártunk úszni, ahol Cseh Pista bácsi dolgozott, a környéken mindenkit ő tanított meg úszni, és ő a Vasas pólós szakosztályával volt kapcsolatban. Be volt csatornázva úgymond, a jobbakat oda közvetítette ki. Szóval nem én választottam a Vasast, hanem a helyzet adta magát. Nem a BVSC vagy az Újpest jött a suliba, hanem a Vasas.

Meg a vízilabda. Ha egy kézilabdaedző megy, most arról beszélgetnénk?
Könnyen lehet. Ozorai Kornél jó érzékkel volt megáldva.

Milyen volt az a brigád ott, akkor a Vasasban?
Klassz. A mai napig Liebhauser Józsi a legjobb barátom, aki ugyan két évvel fiatalabb nálam, de annyira tehetséges volt, hogy feljátszott az idősebbekhez. Nem mondhatnám, hogy az én korosztályom kirobbanóan tehetséges társaság lett volna, rajtam kívül Liebhauser Józsi és Tóth Frank vitte sokáig, igaz, ő is két évvel fiatalabb. Nagyon szerettük egymást, nagyon szerettük a vízilabdát. Nyáron a Dagályban edzettünk, ősszel, télen a Szigeten vagy a Komjádiban. Ugyan Ozorai Kornél fogta össze az utánpótlást, de olyan edzőink voltak, mint Felkai László, Olajos László, Horváth István és egy fiatal srác, akinek most szánom-bánom, de nem jut eszembe a vezetékneve… Gyurinak hívták, nem volt nagynevű szaktekintély, de korban ő állt hozzánk legközelebb és nagyon jól kezelt minket a kamaszéveinkben. Összességében az, aki sok energiát és munkát fektetett a vízilabdába, sokra vitte, aki kevesebbet, az nem. Ez ilyen egyszerű.

A Vasas 1992-es csapatképe:
Állnak, balról: Tóth Frank, Pavel Kozlov, Méhes Jenő, Konrád János, Kósz Zoltán, Krnács Zsolt, Kárász Zénó, Tóth László, Csapó Gábor edző
Guggolnak: Csáki István, Harmath Attila, Nagy Pál, Martinovics György, Matusek Gyula, Dimitrij Gorskov, Liebhauser József

Jó pár éve működteti Petőváry Zsolttal, korábbi vasasos csapattársával saját egyesületét, a KÓPÉ-t Leányfalun és Szentendrén. Amikor elkezdte, azokat a mintákat próbálta követni, amit a Vasasban kapott? Azt próbálta átadni, amit beleneveltek anno? Vagy ennél a generációnál ez már nem működik.
Azt hittem, hogy az alapján lehet foglalkozni a gyerekekkel, amit én kaptam, de hamar rájöttem, hogy ennél sokkal, de sokkal több kell. Az alapelvek talán ugyanazok, következetesnek kell lenni, és elfogadni, hogy minden gyerek fontos, hiszen nem tudhatjuk, melyikükből lesz vízilabdázó. Erre egyébként én vagyok a példa, hiszen eleinte nem számítottam tehetségesnek. De ennél több kell, tényleg. Ma, ha az edző nem akarja jobban az egészet, mint a gyerek, akkor azt a gyereket minden bizonnyal el fogja veszíteni a sportág. Ez a szomorú valóság. Sokan elmondták már, hogy rengeteg az elvonó tényező, és látjuk, hogy ma már nemcsak a gyerekek, a felnőttek sem szeretnek kiállni valamiért, ami nehéz, amiért egy kicsit tenni kell, az már nem olyan vonzó. Ezzel nemcsak a mi kis egyesületünk küzd, hanem a nagyok, gondolom, a Vasas is. Ha már egy kicsit hideg a víz, ha félórával elcsúszik az edzés időpontja, ha az edző nem úgy szól, már félreáll a száj. Ezt el kell fogadnunk, változtatni kell. Rengeteg a különbség a mostani közösségek és a mieink között.

Egyébként érez felelősséget a sportág iránt? Egyáltalán kell-e vagy önöknek kell-e felelősséget érezni és vállalni a vízilabda felé?
Van, aki feladatának érzi. Mi rengeteget kaptunk ettől a sportágtól, és most van az az idő, amikor vissza lehet vagy kell adni ebből. Ha egy gyerek abba akarja hagyni a pólót, és a sportág mellett tartjuk, akkor azt érzi az ember, hogy egyenlített. Ha úgymond tálcán kínáljuk neki saját történetünket, bemutatva, hogy igenis el lehet érni kemény munkával messzire, az egy gyerek számára inspiráció lehet. Van más is, ami nehezíti a munkát, a mostani közösségek rettenetesen törékenyek. Nekünk eszünkbe sem jutott abbahagyni a vízilabdát. Nem volt téma, nem is foglalkoztunk a gondolattal. A korosztályomból csak én kerültem fel a felnőttekhez, nem voltunk nagy tehetségek – bár a vajpuha, balkezes csuklóval megáldott Fabinyi Zoltán azért eszembe jut. Szóval, mi nem morzsolódtunk le 12-14 vagy 16 évesen. Akik együtt elkezdtük, végigcsináltuk. Persze, amikor 18-19 évesek lettek a többiek, döntöttek, vagy abbahagyták a tanulás miatt, vagy elmentek máshová vízilabdázni. De a közösség addig egységes volt. Ma egymást hülyítik a gyerekek, nagyon könnyen ítélkeznek, és nagyon könnyen és gyorsan húznak le valamit, legyen az a buszsofőr, az uszoda, a tanár vagy bármi. Fura ezt látni.

Miért lett Csita?
Nemes Gábortól és Mészáros Csabától kaptam ezt a becenevet. 1985-ben Hollandiában voltunk, elmentünk egy állatkertbe és többször is kerültem olyan szituációba, hogy védelmembe vettem a majmokat. Hosszú is volt a kezem, így attól a délutántól így hívtak. Ma már csak Csabi nevez így. Egyébként előtte Pink Panthernek hívtak, ezt Budavári Imre ragasztotta rám, mert úgy mentem és olyan kezem volt, mint a rózsaszín párducnak. Ha Imrével találkozunk, még mindig így köszön: „Na, mi van, pantherkém?!”

Ha azt mondom, Vasas-Tungsram 9-3, emlékszik?
Igen, ez egy bajnoki volt.

Kiss Gergővel beszélgettem, s amikor arra kértem, emeljen ki egy meccset, elsőre ezt említette. Van egyébként top-3 vagy top-5 mérkőzés, amit úgymond nyilvántart?
Nincs. Vagyis biztosan lenne, ha végiggondolnám, de még nem tettem így össze. S ez ugye idővel változik. Öregszem ugye, elfelejtek dolgokat…

Na, persze…
Ha elkezdek foglalkozni vele, beugranak a dolgok. Az a 9-3 azért volt nagy dolog, mert akkor a Tungsram nagyon megerősödött, például Gergővel. Godova Gábor volt az edző, és akkor úgy mentünk be a vízbe, hogy egy rázós meccs vár ránk. Aztán elég jól ment a védés, hengereltünk.

Az első bajnoki még biztosan nem veszett a feledés homályába…
Ha jól emlékszem, egy Vasas-BVSC meccsen mutatkoztam be 1985-ben, a Hajós-fedettben rendezték. Rusorán Péter volt az edzőnk, a csapattársaim közt Kenéz György, Budavári Imre, Mészáros Csaba, Matusik Lajos, Matusek Gyula, Jancsó Matyi, Kuncz Laci, Földi Laci, Méhes Jenő. Nemes Gábor és Liebmann Pista voltak még kapusok a csapatban, de valamiért rám esett a választás.

Jól döntöttek?
Kikaptunk akkor, talán egy góllal vagy kettővel. Nem védtem jól, de rosszul se. Az első két év bukdácsolva telt, előbb hárman voltunk, majd Nemes Gabival maradtunk, aki fantasztikus kapus volt, így érthetően kevesebb idő jutott nekem. Ez kicsit bántott, de annyi idő nem telt el, hogy azt gondoljam, váltanom kellene. Aztán 89-ben Gábor Mészáros Csabával és Petőváry Zsolttal együtt Olaszországba igazolt, onnan pedig nagyjából töretlen volt a folytatás.

A 85-ös KEK-győzelem alkalmával már ott volt a neve a győztesek között, szóval valójában háromszor nyert KEK-et a Vasassal.
Igen, de egyetlen meccsen sem védtem, csak ott voltam a csapat mellett. Óriási élmény volt, ez volt az első igazán meghatározó élmény a nagyokkal. Már az, hogy együtt lehetettem velük. Tettem a dolgom, mindenben, amit egy fiatal játékosra mér a sors és a csapattársak, részem volt. Volt, hogy szívattak, persze. Emlékszem, egyszer külföldről jöttünk haza, a repülőtéren odajött hozzám Lengyel Zsolt, csapattársunk, és közölte, hogy Rusorán Péter arra kér, szedjem össze az összes beszállókártyát, ellenkező esetben nem tudunk kilépni Ferihegyről. El is kezdtem gyűjtögetni, de páran már eldobták, széttépték, így teljes frászba kerültem, kénytelen voltam bevallani Peti bának, hogy ez nem fog összejönni. Ő csak nézett rám, mégis mi a bánatról beszélek, majd aztán láttam a hangulatváltozást az arcán: „Jól van Zolikám, semmi baj nincs, majd megoldjuk.”

Mikor esett le, hogy egy olyan sportágba került, aminek óriási hagyományai vannak? Mikor tudatosult, hogy kik mellett sétál el a Komjádiban, és hogy ez az egész világ milyen súllyal is bír?

Olyan 16 éves korom körül. Két dolog kellett ehhez. Egyrészt akkor kezdtem el intenzívebben foglalkozni a korosztályos válogatottság gondolatával. Sokáig nem is volt ez téma, de idővel mindenáron szerettem volna oda bekerülni. 17 éves voltam, amikor először behívott Fecsó bá. Emlékszem, rettenetesen boldog voltam, amikor akkori edzőm, Felkai Laci bácsi Egerben, egy bajnoki után félrehívott, és közölte, hétfőn menjek a Csasziba, válogatott edzésen kell bizonyítanom. Egy ideje akkor már téma volt a meghívó, ami azért esett jól, mert a KSI-s Miller Zsolt és a szolnoki Nagy Szabolcs 13-14 éves kora óta a válogatott tagja volt. Én voltam a vízhordó, s bár egy ifi Eb-ről és egy vb-ről lemaradtam, az utolsó utánpótlás évemben sikerült egy junior vb-re kijutnom Nyugat-Berlinbe, ahol harmadikak lettünk. Szívós István és Fecsó bá volt ott velünk, a harmadik meccstől már én védtem. Ez óriási lökést jelentett. A korosztályos válogatott mellett az érdeklődésem az, ami folyamatosan változott, és ez segített abban, hogy tudatosuljon, hol is vagyok igazából. Elkezdtem, elkezdtünk a felnőttcsapat és a válogatott edzéseire járni, figyelni a nagyokat. Nagy élmény volt, amikor az ember azt látta, hogy valaki a medence szélén, anyaszült meztelenül vezeti a labdát, egyik kezével hátrakanalazza, majd sarokkal megpróbálja ugyanazt a labdát visszarúgni maga elé. Ő volt Faragó Tamás. Csak ámultam a nagyságán. Néztem a kapusokat, Darida Jánost, Horváth dokit vagy eszembe jut egy Vasas-Spandau meccs, amin a Vasas első nyolc gólját Budavári Imre lőtte. Úristen, ezek félelmetesek, gondoltam. Belecsöppentünk valamibe, amiről egy idő után tudtuk, hogy szeretnénk is benne maradni. Aztán jött Nemes Gábor, aki kivédte mindenki szemét, akinek nem lehetett gólt lőni. Vagy jött Mészáros Csaba, aki szárnyalt, hatalmas volt, iszonyú jól nézett ki, ráadásul úgy játszott, hogy akkor szerintem mindenki Mészáros Csaba akart lenni a Komjádiban. Így éltük a napjainkat. Aztán jött a Komjádi-kupa, aminek hatalmas rangja volt, és mi az egyik évben megnyertük. Ha egy negyedet kaptam, már boldog voltam. Szép lassan minden a helyére került a fejemben, és mondhatom, hogy töretlen volt az út addig, amíg eljutottam. De igazából mégsem.

A Vasas egy korábbi csapatképe:
Állnak, balról: Földi László, dr. Csapó Gábor edző, Tóth László, dr. Tóth Károly szakosztályelnök, a Vasas SC társadalmi elnöke, Jeney László technikai vezető, Méhes Jenő, Kárász Zénó, Krnács Zsolt, Kósz Zoltán, Tóth Frank
Guggolnak: Pavel Kozlov, Dimitrij Gorskov, Liebhauser József, Matusek Gyula, Martinovics György, Konrád János

Amennyiben?
Voltak időszakok, amik úgy sikerültek, ahogy megálmodtam, de olyanok is, amikor parkolópályán éreztem magam. Ezeket a nehézségeket mindig jól kellett feldolgozni. Szerencsére mindig volt egy-két játékos, edző vagy épp a szüleim, akik helyretettek: „Nyugodjál meg, ő egyelőre jobb, de maradj a vízben, és csináld azt, amit kérnek!”. És mindig voltak olyan pillanatok, amik erőt adtak, ami után azt éreztem, ez az, amit csinálni szeretnék. 1985 nyarán – amikor a válogatottak már külön készültek – jött egy meghívás Olaszországból, Liguriából, hogy a Vasast várják egy tíznapos tornára. Úristen, tíz nap, és egyedül megyek kapusként… Játszottunk öt meccset Savonában, Livornóban, Lericiben. Savonában megtelt a tengerparti uszoda, és megvertük a nagycsapatot úgy, hogy három 4 méterest védtem ki, alig 18 évesen. Az én vállamat veregették, mi örülhettünk, ezek vittek mindig tovább és tovább. Ha már itt tartunk, ez a meccs biztos benne van az első ötben. Még azon a nyáron Hollandiába mentünk egy tornára, minden nap más városban játszottunk. Ezek buszos túrák voltak, jártuk a helyszíneket, és folyamatosan derült ki, ennél is, annál is jobbak vagyunk, mellette meg jól éreztük magunkat. Rettenetesen sokat adtak a személyiség-fejlődésünknek ezek az utak. Ezt mindenképp próbáljuk a KÓPÉ-ban is átadni a gyerekeknek. Szeretünk élményt nyújtani nekik, Petőváry Zsolt például a Holt-Tiszára viszi a srácokat kenutúrára. A közösségi élmények megakadályozhatják azt a negatív spirált, ami oly könnyen kialakulhat egy fiatal sportolónál. Az ilyenektől érezheti az ember magát teljes értékű csapattagnak.

Mióta beszélgetünk, többször emlegetett nagy játékosokat, Nemes Gábort, Mészáros Csabát, Budavári Imrét és így tovább. Ők nem lettek olimpiai bajnokok, ön igen. Ebben a sportágban tényleg ez a cím adja meg igazán a rangot? Tényleg ennyire éles a határvonal? Ön például más ember lett Sydney után?

Teljesen más ember lettem. Én 33 évesen lettem olimpiai bajnok, amiért rengeteget tettem, sok kudarcban is volt részem. Egy idő után már-már elérhetetlen álomnak tűnt, hogy aztán a sydney-i olimpia előtti három évben azt érezzem, hogy ha valamikor, akkor most van itt a lehetőség arra, hogy az álmom valóra váljon. S milyen az élet? Azon a nyáron krepált be a térdem, és nem ment a felkészülés alatt a védés. Egy rémálom volt az a nyár, és mivel elég tépelődő típus vagyok, el lehet képzelni, hogy teltek azok a hetek. Aztán mégis megnyertük az olimpiát, az önbizalmam pedig teljesen helyreállt. Az biztos, hogy a vízilabda utáni életemet nagyban meghatározza, hogy nekem ott a vitrinben az aranyérem. Amikor ránézek vagy eszembe jut, mindig arra gondolok, hogy ha nincs a sok ezüst, bronz vagy 5. hely, akkor valószínű az olimpiai bajnoki cím sincs. Jókor jött, a helyén tudom kezelni, és tudom, hogy az élet nem csak győzelemből áll. A hétköznapjaimat ma is hangyaszorgalommal építem, de az önértékelésem a helyén van. Mi baromira felnézünk azokra a játékosokra, akik nem lettek olimpiai bajnokok, anélkül, hogy neveket mondanék. Vagyis miért ne mondhatnék neveket?! Nemes Gábor, Mészáros Csaba, Petőváry Zsolt, Földi Laci, aki rettentően gyors volt és bekkelni is nagyon jól tudott. Vagy Kuncz László, Budavári Imre, Tóth Imre, Kuna Peti, szegény Ambrus Tamás, a mostani generációból Szivós Marci, micsoda játékosok ők! Felnézek rájuk, ők is kellettek ahhoz, hogy mi olimpiai bajnokok legyünk, no és azok, akik korábban értek fel a csúcsra. Az ő bajnoki címük húzott minket is előre.

Gergely Istvánnal és Kemény Dénessel a masters világbajnokságon, 2017 nyarán (Fotó: Madar Dávid/MVLSZ)

Nagy Viktornak is hiányzik még az olimpiai bajnoki cím. Egy ideje vele foglalkozik a Szolnok csapatában, a munkakapcsolat a többi közt Bajnokok Ligája-győzelmet eredményezett. Látja benne önmagát?
Nem tudom, örülne-e annak, ha magamat látnám benne, inkább az eredményeket látom. És azt, mennyi mindent tesz bele, hogy jobb és még jobb legyen. Nagyon sokat tesz a sportágért és az eredményekért. Ő egy nagyon jó kapus, aki képes meccsről meccsre fejlődni. Nagyon kevés nála az üresjárat, nagyon jó vele együtt dolgozni, és nemcsak azért, mert jó a viszonyunk, hanem azért, mert az eredmények is jönnek. Ez a mostani mindenképp egy olyan időszak az életemben, amire nagyon szívesen emlékszem majd vissza. A stafétát ő vette át tőlem a Vasasban, ő váltott, ezért is érdekes, amin keresztülmegyünk ezekben az években.

Méghozzá vidéken. Nem fura, hogy Budapestet el kellett hagyni?
Sok dologra van szükség a sikerhez, a személyi feltételek mellett a biztos anyagi háttér elengedhetetlen. Emellett játékosok, edzők és olyan támogatók és mecénások, mint amilyen dr. Tóth Károly, Karcsi bácsi, a Plaket Kft. igazgatója volt a 80-as, 90-es években. Halála után fia, Tóth Gyula vette át a stafétát oly módon, amire Karcsi bácsi is büszke lenne. Vagy említhetném Farkas Balázst, az Euroleasing néhai tulajdonosát, aki a 2000-es években segítette csapatát Somossy Józsival. Ezt csak azért említem, mert most Szolnokon vannak meg azok a feltételek, amelyek a sikerhez vezethetnek, s ezt a hátteret dr. Nyerges Zsolt teremti meg. Az ő segítségével lehetett olyan csapatot építeni, amely aztán májusban meg tudta nyerni a Bajnokok Ligáját.

21+3, ahogy említettük a beszélgetés elején. Lehet még ebből több?
A Vasassal nem szakadt meg a kapcsolatom. Ha tudjuk, szívesen látjuk vendégül a csapatot vagy korosztályos csapatait Leányfalun, ahol 50-es medence áll rendelkezésre. Minden születésnapon és névnapon felköszöntenek, jól esik a törődés. Tehát nem szakadtunk el egymástól, de jelenleg nem foglalkoztat más, mint az, hogy a Szolnokkal minél eredményesebbek legyünk idén is. Természetesen közben szurkolok a Vasasnak.

Dobos Sándor