Hatvanadik születésnapján köszöntjük labdarúgócsapatunk egykori remek középcsatárát, Kiss Lászlót. A 33-szoros válogatott támadó 271 bajnoki mérkőzésen 124 gólt szerzett – túlnyomórészt a Vasas szurkolók nagy örömére, bár az első találkozás korántsem volt ennyire felhőtlen, hiszen a Kaposvári Rákóczi színeiben kettőt vágott nekünk. Piros-kékben egy hazai kupasiker és két bajnoki bronz áll a neve mögött, plusz, amivel beírta magát a futballtörténelembe, az El Salvador ellen az 1982-es világbajnokságon csereként beállva, hét perc alatt elért három gólja.

Rúgott nekünk kettőt, és ettől megszerettük?
- A dolog még korábban kezdődött, amikor a korábbi kiváló Vasas-játékos, Mathesz Imre Kaposvárra szerződött edzőnek. Télen, salakos pályán játszottunk ifimeccset, ő pedig a korlátra könyökölve nézett minket, és a végén odaintett magához: „Többet nem játszik itt!” Megrökönyödtem, hogy mi rosszat tettem, de folytatta: „Holnap 2-kor jelentkezzen az első csapatnál!”  Zseniálisan csinálta, hiszen amikor a Vasasról beszélt, nem erőltette a dolgokat, hanem észérvekkel állt elő. Persze az ő múltjával és emlékeivel könnyű dolga volt, hiszen azt mondhatta, hogy a posztomon Farkas János játszott, a csapatban ott volt az olimpiai bajnok Ihász, a világválogatott Mészöly, vagy a fantasztikus Bundzsák Dezső. Hát így kezdődött, tizenhét évesen, amikor igazából csak egy éve futballoztam, hogy megérintett a Vasas. Szerencsém volt, hiszen bár pályafutásom során másutt is játszottam, valóban mindenki Vasas-labdarúgóként emlékszik rám.

Először mégis Pécsre igazolt, ott mutatkozott be az első osztályban.
- Először nem mertem belevágni egy nagycsapatnál, a könnyebbnek hitt megoldást választottam. Taszáron a szüleimtől azt tanultam, hogy ami ma van, azt elfogadjuk, a holnapért teszünk. A pécsi szereplés végül nem jött be, visszamentem Kaposvárra, és valóban, a Vasas ellen kijött a lépés. Persze Híres Gabi és Komjáti Bandi később már azt mondták, direkt hagytak játszani, hogy odakerüljek hozzájuk. Arra viszont emlékszem, hogy a center Kovács István hátrament szólni: „Malac, figyeljetek már oda erre a srácra, ez az egy tud közülük focizni!” A Péccsel a legcsekélyebb ellenállás irányába mozdultam el, de aztán meg a legnehezebb feladatot tűztem magam elé, hiszen 1977-ben a Vasas volt a bajnok, ahol Kovács mellett ott játszott Várady, Izsó, és Gass Pista is.

Az biztos, hogy nem voltunk csatárok szűkében.
- Régi edzői dilemma, hogy kit küldjünk a pályára. Egy előre meghatározott hadrendhez keressünk megfelelő embereket, vagy akármi történik, a legjobb futballistákat játszassuk, bármilyen poszton. Ez utóbbiban zseniális volt például Verebes József, de Mészöly Kálmán is hasonló elvet vallott. Az 1982-es vb előtt is ugyanez volt a kérdés, hiszen mai fejjel senki sem rakná be egy csapatba Müllert, Fazekast, Nyilasit, Törőcsiket és engem, mert azt kérdezné, ki fog akkor szerelni. Amire persze azt mondanám, hogy majd nálunk lesz a labda. Végül azért megoldottuk a védekezést is.

Öt és fél évet töltött a Vasasban, és mindig a szurkolók kedvence volt.
- A legszebb öt és fél évem volt, az biztos! Ami az egészben a legjobb, amiért annyira szerettem a Vasasban játszani, az Várady Béla volt. Persze ezt csak utólag látja az ember. Nagyon jó volt vele futballozni, hozzá alkalmazkodni. A végén már nem klasszikus balszélsőt játszott, hanem kicsit hátrébbról szervezte a játékot. Ötven méterre is pontosan el tudta rúgni a labdát. Emlékszem egy gólra, amit a Fáy utca felőli kapuba rúgtam: a fél pályán átívelte nekem, csak toltam egyet rajta és a tizenhatosról bevágtam. Ha nincs az az átadás, nincs az a gól sem. No és ahogy beadott! Nem fejeltem nemzetközi színvonalon, de jól érkeztem a labdákra. Béla pedig őserővel tudta berúgni a szélről. Fájt belefejelni, de gól lett! Hasonlóan hatékony volt egyébként Müller Sanyi is, aki hátrébbról szervezte a játékot, ami mindig elengedhetetlen a csatár érvényesüléséhez. Ahogy ezek a társak elmentek, és itt említhetem még Komjáti Bandit és Mészáros Ferit is, már én sem tudtam ugyanazt a csúcsteljesítményt nyújtani. Bár az érkezők között is voltak jó futballisták, de hiányoztak mellőlem az európai szintű játékosok, már nem kaptam hátulról ugyanazt a támogatást. A csapat az 1977-es bajnokság után is nagyobb dolgokra lett volna hivatott, de a nemzetközi szinthez képest sajnos folyton fogytunk.

Visszatérve a kezdetekhez, csak a tizenhatodik évében lett igazolt labdarúgó. Nem volt az kicsit későn?
- Más világ volt az. Ma is jó lenne visszatérni a régi „grundfocihoz”! Persze tudom, hogy már nincs hely, ahol játszani lehet, sokkal nagyobb az iskolai teher is, de heti két-három másfélórás edzéssel sosem fogjuk utolérni a nemzetközi szintet. Ugyanis hiányoznak az egyéni technikai alapok, miközben a brazil, meg az afrikai gyerekek, akik nem is nagyon járnak iskolába, legfeljebb nem tudnak összeadni – de aztán majd a menedzserük összeadja helyettük a jövedelmüket. A mai utánpótlásedzők tízszer annyit tudnak a sportágról, mint a régiek, megtanítják a gyerekeket tolódva védekezni, meg sok minden másra a csapatjátékból, de képtelenek úgy fejleszteni az egyéni készségeket, hogy a srácok tényleg tudjanak focizni, így nagy deficitekkel érkeznek el a felnőttkorba. A most elterjedt egyéni képzési forma hasznos, de az addigra felhalmozódott hiányosságokat már nem tudja pótolni. Mi a falunkban, ha négyen összejöttünk, nem kettő a kettő ellen játszottunk, hanem én voltam egyedül három ellen.  Gyorsan megtanultam, hogy, ha ők hozzák rám a labdát, egyet ki kell zárnom, a labdást meg kell támadnom, és ha passzol, a harmadikra kell rámozdulnom. Éveken keresztül ezt csináltam, naponta tízszer, százszor. Nyugodtan mondhatom, hogy ezzel a tudással európai szintű középhátvéd lehettem volna. Támadásban sem volt elég cselezni, hiszen mire a másodikon is átjutottam, az első már megint előttem állt. Úgyhogy gyorsnak is kellett lennem, futtából testcselezni. A régi nagy centerek, mint Tichy, Farkas vagy Albert félelmetes egyéni technikai képességekkel rendelkeztek – Illovszky Rudi bácsi dolga csak annyi volt, hogy mindig a legjobbakat küldje a pályára.

De hát nem csak Brazíliában vagy Afrikában van évről évre sok tehetség, hanem Európában, Belgiumban, Olasz-, Francia-, Német- vagy Spanyolországban is!
- Ezekben az országoknak mind megvan a maguk rendszerük, és ami a fő, a rengeteg gyerek, aki mind futballozni akar. Itthon sajnos sok fanyalgás veszi körül a sportágat, a futball elvesztette a régi varázsát, ami az utánpótláson is meglátszik. Sajnos a rendszerváltás óta, negyed százada nincs is itthon igazi labdarúgás. Azért én is azok közé tartozom, akik bíznak benne, hogy az Európa bajnokság csoportkörében legalább egy csapatot le tudunk győzni.

Nem hiányzik az iskolai bajnokság régi rendszere, amelyben Kaposváron egy Kiss Lászlót is felfedeztek?
- Tényleg így volt, az egyik fiú látott játszani a szünetben, és beajánlott a Táncsics gimnázium csapatába, ami nagy boldogság volt. Hiszen mit akar egy kamasz? Kitűnni a társai közül. Láttuk, hogy a pálya szélén ott áll egy sor lány. A mai napig emlékszem egy barnára, akinek tetszeni akartam. Az országos bajnokság döntőjéig meneteltünk, én rúgtam a legtöbb gólt, az egyik tanár pedig a sulirádióban összefoglalókat adott a meccsközvetítéseiből. Innen kerültem a Rákócziba, ahol tizenhét éves koromban Mathesz Imre berakott a mérkőzések utolsó öt-tíz percére. Nem érdekelte az állás, hogy éppen vezetünk vagy vesztésre állunk, csak a tehetséget látta, akit gondozni kell. Gyakorlatilag felépített egy embert, és amikor egyszer az NB I/B-ben rúgtam egy győztes gólt, azt mondta a meccs után: „Maga már felnőtt, többet ne üljön a kispadon!” Úgyhogy nálam az iskolai és az egyesületi élet sikerei egy csomagban érvényesültek. A siker belső erőt ad, ami kell ahhoz, hogy a gyerekből ember legyen, a futballpályán is. Ha nincs ez a belső motiváció, kívülről ezt nem lehet megadni.

A Bozsik-program szakmai igazgatójaként éppen ezekkel a kérdésekkel foglalkozik. Lát reményt?
- Most is van diákolimpia, amit a diáksport szövetség szervez. De az MLSZ is szervez középiskolásoknak tornát, az ideit Fair Play Kupának hívják, vagy száz csapat vesz benne részt felmenő rendszerben. Ilyenkor jó ránézni a sporttelepekre – és szerencsére egyre több ilyet látunk. Egyébként már lányoknak is kiírják, és jönnek is lánycsapatok.

Ha már szóba hozta a női focit. A Femina edzőjeként sokszoros magyar bajnok lett, szövetségi kapitány is volt. Ez kárpótolta valamelyest azért, hogy a Vasassal nem nyert bajnokságot?
- A lányok véletlenül jöttek. A REAC-nál éppen felmondtam, és rám csapott a Femina FC. Láttam már őket a pályán, szakmailag borzasztóak voltak, de tudtam, hogy sokkal többet ki lehet hozni a csapatból. Szerencsénk is volt, mert pont az első bajnoki címünk elnyerésekor írták ki a női Bajnokok Ligáját. Boldog voltam, hogy a Feminával bajnokságokat nyertünk, hiszen ez játékosként nekem csak a másodosztályban adatott meg, Kaposváron és Montpelier-ben. Bármilyen furcsa így utólag, de még gólkirály sem voltam soha, pedig a legrosszabb idényben is rúgtam tizenhat gólt. A női labdarúgásban amúgy nagyszerű emberek is dolgoznak, de a közeg még most sem elég pozitív.

Az 1982-es vb-n El Salvadornak csereként beállva, hét perc alatt rúgott mesterhármasával beírta magát a nemzetközi futballtörténelembe. Sokan úgy vélték, az a csapat többre volt hivatott…
- Valóban, mi is úgy gondoltuk. Csakhogy akkor volt Verebes József győri sikerszériája, és a közvélemény a válogatottban akarta látni Hannichot, Póczikot, Burcsát és Szentest. A vezetők elbizonytalanodtak, elvégre nem a győriek juttatták ki a csapatot a vb-re, de tényleg fantasztikus formában voltak. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a csoportban az Európa-bajnok Belgium és a világbajnok Argentína volt az ellenfél, és az általunk nagyon elpáholt Salvadort ők csak 1:0-ra és 2:1-re tudták megverni. Azt is felhozhatom, hogy a mai szabályok mellett azért, ahogy a kapus Pfaff elgázolta Fazekast, azonnali kiállítás járt volna, és akkor a belgák sosem hozzák ki döntetlenre a meccsünket. Ha pedig továbbjutunk a csoportból, ki tudja, hol álltunk volna meg, hiszen az a csapat nagyon akarta a sikert és minden eredményért megküzdött.

A gól volt a mestersége. Nem tudna tanácsot adni a mai Vasas-csatároknak, akik rendre elbizonytalanodnak a kapu előtt?
- Erre van egy tanmesém. Kaposváron élt Avar István, akit az ország Ricsiként ismert. Egykor román és magyar válogatott is volt, mindkét országban több gólt rúgott a válogatottban, mint ahány mérkőzésen játszott. Ifimeccset játszottunk a kaposvári „gödörben”, 16:0-ra nyertünk, rúgtam vagy nyolc gólt. Lejövet odaintett magához egy bácsi és megkérdezte: „Látom, hogy ügyes vagy, sok gólt fogsz rúgni. Elfogadsz egy tanácsot?” Jól nevelt srác voltam, mondtam, hogy természetesen. „Ha a tizenhatoson belülre érsz és felnézel, látod a két kapufát. Azok a te játékostársaid! Belsővel erősen passzold a belső élük felé a labdát!” Az edzőnk pedig odaszólt: „Laci, nem tudom, mint mondott neked az az ember, de úgy kell csinálni! Ő az Avar Ricsi!” Én nem nagyon rúgtam bombagólokat, az Béla specialitása volt. Inkább kicseleztem a kapust is. A Vasasban egy meccsen a klubház felőli oldalon, jobbszélen becsúsztam egy védőnek. A szünetben Bundzsák Dezső kérdőre vont, mit csinálok. „Maga csak ne csússzon be, mert megsérül! Akkor ki fog gólt rúgni?” Amúgy egy időben hétfőnként posztonkénti foglalkozásokat tartott az MLSZ. Mi középcsatárok Tichy Lajos felügyeletével a kapu elé érkezést és a kapáslövést gyakoroltuk. Azt is megjegyeztem, amit egyszer Baróti Lajos mondott nekem: „Lacikám, lent voltam a Dunaújváros-Kaposvár mérkőzésen, és lelketlen volt. Ezt nem szeretném többé látni!” Nem ész nélkül kell hajtani, hanem mindenki csinálja azt, amit tud, de azt 100 százalékos koncentrációval! Ez pedig az edzéseken sajátítható el, ha a játékosok akkor is mindent teljes figyelemmel csinálnak.

Ha ilyen egyszerű, a maiaknak miért nem sikerül?
- Van itt egy probléma. Az akadémia-rendszert alapvetően jónak tartom, de az helytelen, hogy egymástól lopkodják a játékosokat, ráígérnek egymásra, és közben elhitetik velük, hogy már mindent tudnak, már jó futballisták. Emlékszem, egyszer apám eljött Pécsre egy meccsünkre, és hazafelé a Trabantban, amit ő jó szokása szerint kalapban vezetett, olvastam a Népsportot. Látom, hogy ötödik vagyok a góllövőlistán. Felolvasom neki dicsekedve, mire ő csak annyit mondott: Nem rossz, fiam!” De a hangsúlyán éreztem, hogy úgy értette: „Csak ötödik.” Le voltam forrázva. Ezt hasonlítsuk össze a mai csábítással. Nem a szakmai munkával van baj, hanem a motivációval. Aki elégedett magával, az nem tud jobban teljesíteni.

Specialitása volt a félpályáról való megindulás, máig emlékezetes gólokat szerzett a védelmeken átkígyózva. Mi volt a titka?
- A taszári egyedül három elleni játék! Meg az is, hogy persze nem mindig sikerült, de olyankor megint megpróbáltam, újra és újra. A mai játékosoknál nagyon nem tetszik, hogy ha védővel találkoznak, nem cseleznek, inkább visszafordulnak és hátrapasszolják a labdát. Persze a futás közbeni testcselt is csak gyerekkorban lehet megtanulni. 

Horváth Gábor