Öt gólt is szerzett, mégis egy Újpest elleni becsúszó szerelésére a legbüszkébb. A most 51 éves, jelenleg egy harmadosztályú csapatnál dolgozó edző Moszkvából nyilatkozott honlapunknak. Szerinte külföldi játékosok szerződtetésének akkor van értelme, ha két-három fejjel kimagasodnak a mezőnyből – persze nem feltétlenül a termetükkel.

Hogyan alakult a pályafutása azt követően, hogy Budapestről visszaköltözött Moszkvába?
- Korábbi csapatomhoz, a Moszkvai Torpedóhoz tértem vissza, másfél évig játszottam, utána az ifjúsági csapatnál lettem edző. Két év után, amikor a Torpedo feljutott az orosz bajnokság felső osztályába, segédedző lettem, majd ugyanezt a posztot töltöttem be a Szaturn Ramenszkoje csapatánál. Következett öt év, amikor a CSZKA Moszkva játékos-megfigyelőjeként dolgoztam, aztán másfél évi kihagyás után a harmadosztálynak megfelelő moszkvai amatőr ligában lettem edző. Ebből is látszik, hogy egész életemben csakis futballal foglalkoztam, csak ehhez értek. Mostani csapatom, az Aventa 2000 sajnos elég gyengén áll, úgy 50 százalékos a teljesítményünk, de hát fiatalok a játékosok, a legidősebb is csak 1994-es születésű és vannak a keretben tizenhét évesek is.

Hogyan sikerült annak idején engedélyt kapnia a külföldi szerződésre?
- Nem volt nehéz. A Szovjetunió éppen szétesőben volt, mivel Moszkvában éltem, automatikusan orosz állampolgár lettem, jóllehet származásomra nézve tádzsikisztáni lennék. 1991-ben először két hónapra érkeztem a Vasashoz, aztán mire vége lett a szezonnak és visszatértem a szünetről, a volt szovjet nagykövetségen már az orosz zászló lobogott.

A Vasas 1991/92-es idénybeli csapata

Két ország válogatottjában is játszott. Hogyan került be a tádzsik nemzeti tizenegybe?
- A szovjet válogatottban három mérkőzésen léptem pályára. Később, már a Vasas után, a Torpedóban játszva megsérültem és két évig lábadoztam. Amikor felépültem és az akkor éppen Torpedo-ZIL néven játszó csapat felkerült az első osztályba, meghívtak az Ázsiai Játékokon induló Tádzsikisztán válogatottjába is. Szívesen mentem, jó élmény volt.

Hogyan érezte magát annak idején Magyarországon?
- Budapest nagyon tetszett. A szerződésem lejártakor szerettem is volna hosszabbítani, de sajnos nem sikerült megegyeznünk a feltételekről a csapat akkori vezetőivel, úgyhogy végül a Torpedo „visszavásárolt”. Akkor már beszéltem magyarul, értettem, amit mondtak nekem. Nagyon jól éreztem magam.

A szurkolók biztosan megszavazták volna a maradását…
- Tudom. Még személyes drukkerem is volt, aki kiírta egy transzparensre, hogy „Oleg a király”! Talán a munkabírásom, az önfeláldozásom miatt kedveltek. Sajnálom, hogy nem sikerült maradnom. Akkor még erőm teljében voltam, de hát a futball és az élet már csak ilyen.

Milyen szerepet játszottak a Vasasnál töltött évek a pályafutásában?
- Az eredeti elképzelésem az volt, hogy Angyalföldről majd nyugati klubhoz megyek tovább. Voltak is lehetőségek, a játékostársaim mesélték, hogy Belgiumból és máshonnan is érdeklődtek irántam, de végül nem tudtak megállapodni a Vasassal. Így külföldön csak ott játszottam.

Melyik gólt, momentumot tartja a legemlékezetesebbnek azokból az időkből?
- Sok emlékezetes momentumom volt. A legbüszkébb talán arra vagyok, amikor, azt hiszem az Újpesttel játszottunk, az ellenfél középcsatára egy az egyben kilépett, senki nem üldözte, csak én, már Andruscht, a kapusunkat is kicselezte, az üres kapura gurított, azonban az utolsó pillanatban odaértem és becsúszva kikanalaztam a labdát. Már mindenki azt hitte, gól lesz, de nem lett az. Persze követtem el hibákat is, de hát hiba nélkül nem lehet focizni.

Kikkel volt jóban a pályán és azon kívül?
- A középpályán Galaschek Péterrel passzoltunk egymásnak a legtöbbször, de a védelem tagjaival is mindig kisegítettük egymást. A játékosok a pályán kívül is rendesek voltam velem, az idősebbek elfogadtak egyenlő társuknak, a fiatalabbak meg hallgattak ránk. Minden meccs után összeültünk egy környékbeli vendéglőben és megbeszéltük a történteket. Nem tudom, Magyarországon él-e még ez a szokás, itt nálunk sajnos már nem. Pedig e nélkül nehéz összetartani a pályán. Jó kollektíva volt a Vasasnál, amíg nem volt kocsim, a többiek mindig fuvaroztak magukkal. Amikor Genzwein Ferenc edzőségének tizedik évfordulójára öregfiúk meccset szerveztek, meg is hívtak, megint játszhattam piros-kékben.

A Vasas az 1993/94-es  bajnokságban. Az álló sorban balról a hetedik Oleg Sirinbekov.

Tudta-e követni a Vasas későbbi sorsát?
- Távolról figyeltem a hírekre. Láttam, hogy azóta voltak jó évek, amikor éremesélyes volt a csapat, aztán rosszabb idők is, amikor kiesett az első osztályból.

Kívülről szemlélve mik lehetnek a magyar labdarúgás leromlásának okai?
- Azt hiszem, korán indult meg az elvándorlás. A fiataloknak előbb a saját csapataiknak kellett volna segíteni, és csak akkor Nyugatra menni, amikor mögöttük már felnőtt az új nemzedék. Így viszont mindig minden tehetség azonnal elmegy, nincs kitől tanulni, nem épülnek egymásra a generációk. Itt Oroszországban is baj, hogy az akadémiák magukra hagyják az iskolából tizenhét évesen kikerülő gyerekeket. Aki nem kap profi szerződést, kiesik a rendszerből. Másutt 21 éves korukig várnak, elvégre van, aki kicsit később érik be.

Milyen szerepük lehet a külföldi légiósoknak?
- Nem szabad a hazaiakkal azonos tudású külföldieket igazolni. A légiósoknak két-három fejjel ki kell magasodniuk a többiek közül, és nem a termetükre gondolok. Látszaniuk kell a pályán, hogy át tudják adni a tudásukat, tapasztalatukat. Különben minek vannak ott?

Mit kíván a mai játékosoknak és a Vasas szurkolóinak az új szezon előtt?
- A szurkolóknak elsőként is azt, hogy ne keseredjenek el, ha nem úgy indul a bajnokság, ahogyan szeretnék, és tartsanak ki a csapat mellett. Három év után nehéz lesz visszatérni az első osztályba, biztosan nem csak sikerek jönnek majd. Az eredményesség tekintetében pedig minden az egész csapattól, az összes játékostól, az edzői és szakmai stábtól függ majd. Mindenkinek száz százalékot kell adnia, mert csak sok munkával lehet bizonyítani. Én ezt tanultam meg a futballban töltött évtizedek alatt.

Horváth Gábor