Gellei Imre összesen 157 NB I-es mérkőzésen ült a Vasas kispadján, ezzel a másfélszáz fölötti számmal szakembereink örökranglistáján a második helyen szerepel Illovszky Rudolf mögött, Baróti Lajos előtt. Az 1997/98-as idényben a bajnoki bronzéremig vezette együttesünket, 1999-ben a Vasas „Aranygyűrű” kitüntetését kapta.

Eredményes edzőként számos helyen dolgozott, szövetségi kapitányként a magyar válogatottat is irányította. Ha valahol meghallja, hogy a piros-kék klub szóba kerül, milyen érzések elevenednek fel Önben?
- Döntő többségében kellemesek, máig otthon érzem magam Angyalföldön. A Vasasban rengeteg olyan emberrel ismerkedhettem meg – Illovszky Rudolftól kezdve egészen Komjáti Bandiig – akik ha kellett mindenüket odaadták a klubért, és ez mindig nagyon imponált nekem. Sokat köszönhetek a Vasas-családnak!

Először az 1990/91-es idény közepén ült le a Fáy utcai kispadra…
- Ennek érdekes előzménye van, hiszen 1990 nyarán érvényes szerződésem volt egy kuvaiti klubnál. Augusztus másodikán este indult volna a repülőnk – a kézilabdaedző Németh András is hasonló cipőben járt mint én –, ám Szaddám Husszein közbeszólt. Az iraki hadsereg aznap hajnalban rohanta le a kis öböl menti országot, ahova este már nem indultak el a repülőjáratok…
Ősszel így nem volt csapatom, télen pedig megkeresett az éppen minden téren nehéz helyzetben lévő Vasas. A rendszerváltás táján bizonyos körökben nem örvendett túl nagy népszerűségnek a klub. Mindenestre hamar kiegyenesedtünk, a következő szezonban már hatodikként zártunk.

Két év szünet után aztán újabb eredményes négy esztendő következett, benne csúcspontként az 1998-as bronzérem.
- Jó szívvel emlékezem vissza valamennyi akkori futballistámra, rendkívül befogadó légkörű csapat alakult ki akkor. A régi vasasosok: Galaschek Péter, Geress Zoltán, Juhár Tamás, Sáfár Szabolcs, Pál Zoltán – igazán a teljesség igénye nélküli ez a felsorolás –, és az időközben érkezettek, mint például Mónos Tamás, Aranyos Imre, Fischer Pál hamar megtalálták egymással a közös hangot. Úgy emlékszem erre az időszakra, hogy nem csak eredményes csapatot, hanem rendkívül jó közösséget is sikerült kialakítani.

Abban a bajnokságban, az egész mezőnyben a Vasas lőtte a legtöbb gólt, Hámori Ferenc és Váczi Zoltán 17-17 találattal volt a házi gólkirály. Egyikük sem volt éppen könnyű ember…
- Az egy „játszó” csapat volt, a futballunkkal azt hiszem sokaknak okoztunk örömet. Ami pedig a gólvágóinkat illeti, mindig vallottam: az „időigényes” játékosokra időt kell szánni. Szeretettel, türelemmel, következetesen kell velük bánni, akkor ezek a  srácok felismerik saját értékeiket, korlátaikat egyaránt, és – bár közhelyszerűen hangzik – meghálálják a bizalmat. 

Hosszú éveket dolgozott együtt a legendás Illovszky Rudolffal…
- A sors különleges adományaként gondolok erre az időszakra, hiszen atyai jó barátomnak mondhattam őt, rengeteget tanultam tőle, számomra ma is ő jelenti a nagybetűs VASAS-t. Meg persze azok az emberek, a már említett Komjáti András, Tamás Gyula, Lejkó doktor úr, az áldott emlékű Czeizler Gábor, akik nélkül a Vasas nem lenne az ami. Ennek a szellemiségnek kisugárzása van, és ezt vidéken is mindenütt megtapasztalom. Nagyon sokan kedvelik a piros-kék színeket. 

Manapság is aktív, miközben beszélgetünk, éppen a Cegléd-ZTE NB II-es bajnokiról tart hazafelé.
- A ZTE – amely a Vasas, és a Keszthely mellett meghatározó része az életemnek – stratégiai vezetője vagyok, próbáljuk egyenesbe kormányozni a patinás klubot, emellett az MLSZ-ben is dolgozom, Szabó Tamással együtt az akadémiák munkáját koordináljuk.
Köszönöm a Vasas-család érdeklődését, nagyon jól esett, hogy Markovits László klubelnök is felhívott és gratulált. Ismerve az NB II mezőnyét úgy gondolom, a Vasas tavasz végén visszakerül a tradíciói alapján a klubot megillető helyre. Hajrá Vasas!

Jenkei András    

                                                                                     fotó: Doba István (archív)