Gyakran szokott mesélni a tájfutó sikereiről, vasasos szempontból viszont én most inkább a sífutásra hegyezném ki a beszélgetést.
- Örömmel állok elé, kérdezzen csak bátran!

Akkor kezdjük az alapoktól, hogy jött a sífutás?
- Így visszagondolva, automatikusan és egyszerűen. Elkezdtem fizikát tanítani, de be kellett látnom, hogy az nem működik, ha a tanár többet hiányzik, mint a diákok. Ezért aztán csúnya szóval élve szocialista profi sportoló lettem, hiszen kaptam egy sportállást. Tavasztól őszig hoztam is az eredményeket, de ebből nehezen lehetett azért megélni, kellett valami az év másik felére.  Úgy döntöttem, hogy akkor elkezdek sífutni…

Nem máshol, mint a Vasasban…
- Így van, alapvetően Balázs Évát ismertem, aki remek sífutó volt, aztán később, ha jól emlékszem, elnökhelyettese is lett a klubnak. Rajta keresztül kerültem a Vasashoz, Beták Imre bácsiék csoportjába. Imre bácsi egyébként hihetetlen ember volt, máig mondom mindenkinek, hogy a sikereink fele az ő tudományának köszönhető. Merthogy az szerintem tudomány, amikor valaki hajnali ötkor pontosan megállapítja, hogy pár órával később milyen lesz hó, és hogy kell viaszolnunk a léceket…

Edzői tudomány ide vagy oda, hamar sikeres lett ebben a sportágban is.
- Őszinte leszek ezzel kapcsolatban, én általában akkor nyertem a bajnokságaimat, amikor jó kis magyar viszonyok voltak, tehát vizes hóban, latyakban kellett futnunk. Ezt bírtam, ilyenkor a siklás helyett sokkal többet kellett futni, gürizni a léccel, és ez fizikálisan többnyire kedvezett nekem. Ha mínusz tíz fokban versenyeztünk, akkor már nem volt ilyen egyszerű az életem.

Mennyire volt nehéz elsajátítani a megfelelő technikát?
- A futómozgásom és a ritmusérzékem megvolt hozzá, az úgynevezett diagonál-lépés is ment, de azért a lesikló tudásnak finoman szólva is a híján voltam, márpedig a sífutás nem mindig sík terepen zajlik...
Emlékszem például, amikor egyszer Imre bácsival Olaszországban edzőtáboroztunk, és első nap kiderült, hogy a sífutó pálya a síugró sánc mellett lett kijelölve. Ebből képzelheti nagyjából, hogy mennyire meredek részen kellett volna lejutni. Amikor odaértünk a lejtő tetejére, megálltam, és mondtam a többieknek, hogy én itt bizony nem indulok neki semmi pénzért. Aztán Imre bácsi felkiabált lentről, hogy jöjjek nyugodtan, nincs kanyar az alján, úgyhogy maximum annyi történhet, hogy kifutok a világból… Hallgattam rá, és végül egy olasz lány mögött második lettem a versenyen.

A kevésbé csillogó technika és kiegészítő sportág ellenére mégis nyert 25 bajnoki aranyat a Vasasban. Ez azért csak nem a véletlennek tudható be…
- Valószínűleg nem, de az is biztos, hogy a sikereimet nagyban köszönhettem a társaknak is, hiszen magyar szinten a legjobbakkal készülhettem és versenyezhettem egy csapatban. Egyébként érdekes az élet, mert a sportágválasztás fordítva is működött, a már említett Balázs Éva később kitűnő tájfutó lett, de ugyanez elmondható a fiúk közül Dosek Ágostonról is. Mondjuk bőven van közös pont a két sportágban, például az, hogy szakadó esőben vagy mínusz tíz fokban sem merül fel, hogy elmaradna az edzés…

Összességében hol helyezi el az életében a klubot, mennyire maradt meg a kötődése a Vasashoz?
- Nézze, az, hogy most beszélgetünk és gondolnak rám, ahogy viccesen mondani szoktam, egy sánta öregasszonyra, már önmagában nagyon jól esik. A Vasasnál egyébként is érzem, hogy számon tartanak, minden évben kapok képeslapot a születésnapomra, a mai kerek évfordulón pedig Markovits elnök úr is felhívott.
És még valamit engedjen meg ezzel kapcsolatban: pár éve állítottak a vasasos síelők a Normafán egy egyszerű kis emlékhelyet Beták Imrének, ami két sílécből áll. Minden hétvégén járok arra, és szokásommá vált, hogy megsimogatom ezeket a léceket. Jó érzés, hogy van egy olyan tárgy, amin keresztül emlékezni tudok Imre bácsira és a vasasos időkre. Ha pedig ilyenkor más is van velem, akkor mindig mesélek kicsit a régi időkről…

Jenkei Dániel