Újdonsült vasasos olimpiai ezüstérmeseink közül elsőként Szilágyi Áronnal beszélgettünk hosszabban. Szó esett arról, hogyan mászott ki az egyéni utáni sokkból, mennyire ijedt meg a sérülése miatt, mit gondol az ötödik olimpiai érméről, és a Pasaréti úti vasasos terem különleges DNS-éről.
- Azzal búcsúztál el a telefonban vasárnap reggel, hogy reméled, a csapaverseny után kicsit vidámabban beszélgetünk majd. Hát, így teljesüljön minden kívánságod, de azért az érződött akkor még a hangodon, hogy nagyon mélyről kell majd visszakapaszkodnod. Hogyan sikerült ez?
Az egyéni verseny után Szatyival és Csanáddal elsősorban magányra vágytunk, együtt voltunk vasárnap az elsötétített szobában, néztük a sporteseményeket, beszélgettünk egymással, de nem akartunk senki mással találkozni vagy interjúkat adni. Úgy voltunk vele, el kell bújnunk kicsit, hogy aztán szép lassan kinyílhassunk. Második-harmadik nap elmentünk edzeni, láttuk magunkon, hogy a mozgásunk, a vívásunk rendben van, ez megerősítette, hogy nem ezen múlt az egyéni szereplés. Aztán egyik este gondoltunk egyet, kimentünk a faluból és megmásztuk a Montmartre-ot, majd a Sacré Coeur-bazilikánál vacsoráztunk egyet közösen. Jó volt kicsit érezni, hogy van az olimpiai buborékon is túl élet. És hát persze közben rengeteget segített a család, a barátok, a pszichológusok, így tényleg visszabillentünk egy olyan állapotba, amiben képesek voltunk újra jól teljesíteni.
- Ehhez képest jött az olaszok ellen egyébként is kőkeménynek ígérkező csata, aminek a legelején azt láttuk, hogy alig bírsz járni. Tudom, hogy tegnap a verseny alatt erről tudatosan nem beszéltél, de azért most áruld el: mekkora volt a baj?
Igazság szerint nagyon megijedtem, mert pár másodperccel azután, hogy elindult az első asszó Curatoli ellen, még 0-0-nál egy rossz mozdulatnál belenyilallt a fájdalom a sarkamba. Ez ugye nekem egy régi problémám, ami évek óta kísért, de hála a szakembereknek, a felkészülés alatt semmiben sem hátráltatott, nem volt fájdalmam, egészen tegnapig… Tudtam, hogy ez aznap nem fog elmúlni, intenzív kezelést kaptam az orvosi csapattól, a masszőröktől, jegeltük, bekaptam egy marék fájdalomcsillapítót, és csináltam összeszorított fogakkal. Az nem volt számomra opció egy olimpián, hogy cserét kérjek, és szerencsére az adrenalin meg a fókuszáltság segített, tudtam a vívómozdulatokra koncentrálni, és kibírtam a fájdalmat.
- Miben voltatok jobbak az olaszoknál?
Szerintem egész egyszerűen azért nyertünk, mert jobban felkészültünk. Rengeteget elemeztük őket, és ebben nagy szerepe volt a vasasos edzőnknek, Sárközi Gergőnek, aki az emberi rész mellett szakmailag is a lehető legaprólékosabban felkészített minket az olasz ellenfelekre. Pontosan tudtuk, hogy ki és mit vív közülük, milyen akciókat csinál, és ez nyerő szempontnak bizonyult.
fotók: FIE
- Mondhatjuk, hogy Irán ellen nehezebben alakult az elődöntő a vártnál?
A nehézséget leginkább az adta, hogy USA-ra készültünk, Irán stílusa pedig merőben más. Ez meg is látszott az első kör eredményén. Aztán jött Rabb Kiki csodálatos extrája, amivel visszahozott minket a meccsbe. Ez Szatyinak és nekem is új lendületet adott. A végén Pakdaman ellen csak arra koncentráltam, hogy mindig az enyém legyen a következő tus, és tudtam, hogy ha látja rajtam a magabiztosságot, akkor bajba fog kerülni. Így is akadtak egyébként olyan hibáim, amiket kezdők sem követnek el, de sikerült felülkerekedni végül. Az pedig különösen édessé tette a sikert, hogy ekkora hátrányból fordítottunk. Arról nem beszélve, hogy Andrissal és Csanáddal mi három éve megtapasztaltuk, milyen elveszíteni jó pozícióból egy olimpiai elődöntőt, így különösen értékeltük, hogy ez most fordítva alakult.
- A Korea elleni döntőről Nemcsik Zsolt azt mondta, különösen magas színvonalú párharc volt. Te is így gondolod?
Hú, én ezt még szakmai szemmel nem gondoltam át, a meccs hevében csak szurkoltam, örültem és próbáltam küzdeni a páston. Szóval még vissza kell néznem az asszókat, de az biztos, hogy mindent, a szívünket, lelkünket beletettük és csináltunk szép dolgokat is. Koreát pedig ismerjük, gyorsak, energikusak, és pluszba most volt egy csodacseréjük nekik is. Do egészen elképesztően vívott, Rabb Kikit azzal vigasztaltuk, hogy egyikünknek sem lett volna valószínűleg sok esélye, olyan brutálisan szállt be. Mondhatjuk tehát, hogy végig nekik állt a meccs, de azért én azt gondolom, így is nüánszokon múlt, lehetett volna sanszunk ugyanúgy nekünk is a győzelemre…
- Azért a végén fogták a fejüket a koreaiak a padon, amikor elkezdted beadni Oh-nak szép sorban a tusokat…
Mondhatni, hogy ez egy kis részsiker, egy szépségtapasz volt, hogy az utódomat, az újdonsült egyéni olimpiai bajnokot le tudtam győzni a végén, még akkor is, ha ez speciális helyzet volt, és a fordításra már nemigen nyílt reális esélyünk.
- Így is nagyon beloptátok magatokat a magyar emberek szívébe tegnap. Mondhatjuk, hogy az egyéni után ez az egész egy klasszikus happy end?
Már az egyéni után elkapott egy szeretet-cunami, azt éreztem, hogy velem vannak az emberek, nem dühösek vagy csalódottak a borzasztó egyéni teljesítményem miatt, pedig igazából lehettek volna azok is. Ehelyett mindenkitől azt kaptam, hogy értékelik az eddigi pályafutásomat és szurkolnak nekünk. A Grand Palaisban, a helyszínen pedig egészen fantasztikus szeretetet kaptunk a magyar drukkerektől, szóval ez így valóban egy kerek történet. Tudjuk, hogy elveszítettünk egy döntőt, de meg tudtuk ünnepelni az ezüstérmet, mert tisztának érezzük a lelkiismeretünket.
- És így már az olimpiai éremkollekciód is teljes, három arany, egy ezüst és egy bronz. Nem semmi…
Ez tényleg így van, bár én egy kicsit máshogy képzeltem el a kollekció teljessé tételét előzetesen, az viszont kétségtelen, hogy ez egy új érzés, teljesen más, mint az aranyérem utáni extázis, vagy a bronzérem megnyerése utáni érzések. Ilyet eddig még nem éltem át. Emellett pedig arra gondolok én is örömmel, hogy zsinórban a negyedik olimpiámról mehetek haza éremmel. Szatmári Andris egyébként jól mondta tegnap, olimpiai ezüstöt azért nem osztogatnak csak úgy.
- Az eszedbe jutott, hogy a döntőben három olyan srác képviselte Magyarországot a páston, akik egytől egyig Pasaréten, a Vasasban kezdték el gyerekként ezt a sportágat?
Érdekes, látod, ebbe így bele sem gondoltam még, de ez elképesztő dolog, hogy mi hárman így egy helyről indultunk. Úgy tűnik, valami van ott Pasaréten a Vasasban a levegőben vagy a vízben. Bele van kódolva a terem DNS-ébe, hogy ha valaki tehetséges, belerakja a munkát, és a szerencse is melléáll, akkor eljuthat olimpiai éremig is akár. Ebben az egészben szerintem ez a legfontosabb, hogy a mai vasasos fiatalok megkapják ez által a motivációt, az ösztönző erőt, és hogy merjenek a kemény munka és a tudatosság mellett bátran ilyen célokról is álmodni.
- Hogy áll a helyzet NOB sportolói bizottsági kandidálásod kapcsán? Ugye most szavazhatnak az olimpiai faluban Rád is a sportolótársak.
Ez még őszintén szólva nincs a fejemben, még abszolút kitartanak a tegnapi ezüsthöz kapcsolódó érzések, események. Most voltunk a nagykövetségen, aztán megyünk majd a Trocadéróra, a Champions Parkba az érmekkel. Abszolút megéljük és kiélvezzük ezt a részét, most a faluban sétálva is rengetegen gratulálnak. Aztán persze a fókusz valóban átkerül nálam a NOB-os sportolói bizottsági témára, hiszen a következő napokban még szavazhatnak a sportolók, így ezen a téren is igyekszem majd továbbra is mindent megtenni, hogy elnyerjem a bizalmat.
