- Mit jelent a hatvanadik Neked?

Korábban nem foglalkoztam különösebben az ilyesmivel, de bő egy éve volt egy szívinfarktusom, ami után sok mindent átértékeltem. Akkor először éreztem életem során, hogy nem tudok úrrá lenni egy helyzeten. Szerencsére most már teljesen jól vagyok, jó kezekbe kerültem, és a mai divatos szóval életmódot váltottam, sokat fogytam, és ha továbbra is fegyelmezett tudok maradni, akkor minden esély megvan rá, hogy hosszú távon alkothatok, dolgozhatok, együtt lehetek a szeretteimmel. Így aztán feltétlenül értékelem ezt a kerek születésnapot, hiszen nem mindenkinek adatik meg, hogy megérje a hatvanat.

- Szolnokon lettél vízilabdázó, mi vitt erre?

Fel sem merült más akkoriban, négyéves koromban tanultam meg úszni Hasznos Pista bácsitól, utána tíz voltam, amikor váltottam vízilabdára. Jó kis társaság volt Szolnokon, szépen vitézkedtünk a korosztályos bajnokságokban, majd miután betöltöttem a tizennyolcat, Rusorán Peti, a Vasas akkori edzője kinézett magának, és édesapámmal meg is beszéltek minden részletet. Így kerültem Budapestre 1978-ban.
 

- Teljesen új élet, teljesen új csapat, ráadásul egy Faragó vagy Csapó fémjelezte társaságba beilleszkedni… Hát, ez nem lehetett egyszerű…

A Vasast könnyebben, a pesti életet nehezebben szoktam meg. A srácok szerencsére hamar befogadtak, de nyilván működött a hierarchia, egy fiatal gyerek ilyenkor mindent alulról kezd csinálni, de szerintem ez jól van így, mert az ember pozitív értelemben megtanulja szolgálni a csapatot.
 

- Miután odakerültél, rögtön öt bajnoki címet nyertetek zsinórban. Miért működött ilyen jól?

Jó csapat volt, jó edzővel, mindenkiben megvolt a kellő alázat, összességében ezek adták együtt a sikerességet. Fiatalon pontosan tudtam én is, hogy nem nekem kell megnyernem a meccseket, hanem sokszor bekként annyi volt a feladatom, hogy elvigyem a három kiállítást, és ne lőjön az ellenfél akciógólt rólam. Csináltam, amit Rusorán Peti vagy a csapattársak elvártak, és az eredmények azt mutatják, jól működtünk. Később persze, ahogy idősebb lettem, a korral az elvárások is nőttek.

- A két BEK-győzelemről mi jut eszedbe?

Legelőször az, hogy papíron igazából csak egy van nekem, de én is kétszeresnek tartom magamat. 1979-ben nem engedett ki az akkori szövetség a nyugat-berlini négyes döntőre, hiába játszottam előtte végig a bajnokságban. A pozsonyi középdöntőre viszont elvitt Rusorán Peti, ahol félrehívott, és azt mondta, ugyanúgy a csapat tagjának tekint, és ha megnyerjük a kupát, akkor én is BEK-győztes vagyok. Ez roppant jól esett, és így is kezeltem a dolgot. 1984-ben, a CSZKA Moszkva elleni sikerben viszont már tevékenyen részt vettem, 10-5-re nyertük a visszavágót a Komjádiban, fantasztikus hangulatban. Szerencsére akkor nem szóltak le a szovjetek, így lehetett nyugodtan játszani…

- Közben volt egy légiós-kalandod is Németországban.

A Wuppertalban játszottam két évet, egy szolnoki felkészülési tornán szúrtak ki minket Kuncz Lacival. Szép időszak volt, sokat tanultam önmagamról és a külvilágról is, hiszen hiába utaztunk sokat korábban is a Vasassal, teljesen más volt külföldön élni huzamosabb ideig. Ott láttuk először például, hogyan működik az igazi demokrácia.

- Miután felhagytál az aktív játékkal, egyértelmű volt, hogy folytatod a Vasasban edzőként?

33 évesen fejeztem be, addigra elvégeztem a TF-en a szakedzőit, és tudatosan készültem arra, hogy a fiatalokkal foglalkozom majd. Végül Tóth Karcsi bácsi kért fel rá, hogy építsem fel a Vasas utánpótlását, mellette pedig technikai vezetőként a felnőtt csapat munkájában is részt vettem. Tíz évig tartott ez az időszak, majd 2004-ben Markovits Laci elnök úrtól kaptam egy nagy lehetőséget, és én lettem a felnőtt csapat vezetőedzője.
 

- De előtte már beugróként is ültél a kispadon…

Volt ilyen valóban, 2003-ban, Somossy József távozásakor Mátéfalvy Csabával megkaptuk többek között a KEK-döntő visszavágóját, ami nagy élmény volt, de összességében nem szerettem beugró lenni, ez egy hálátlan feladat, még akkor is, ha a játékosok maximálisan partnerek voltak mindenben. Utána már kifejezetten készültem arra, hogy én leszek a felnőttek állandó edzője, de a 2003/2004-es szezonban végül Kásás Zoltán kapott lehetőséget. Az az idényünk nem sikerült, egy nagyon jó csapattal csak másodikak lettünk a bajnokságban, 2004-ben pedig arra kért Markovits Laci, hogy próbáljuk kicsit visszaállítani a Vasas nimbuszát a vízilabdában, ami több szempontból megtépázódott akkoriban…

- Teljesen tiszta lappal indultatok?

Mondhatjuk, hogy igen, az olimpiai bajnokaink többsége elment, maradtak a Steinmetz-testvérek, Mátyás Zoli, Katonás Gergő, vagy éppen Vindisch Feri. Nagyon akartunk bizonyítani, de a játékosoktól is türelmet kértem, hiszen építkezni kellett, a klubvezetéssel közösen azt tűztük ki, hogy négy éven belül megpróbálunk bajnokok lenni.

- Ehhez képest rögtön megnyertétek a Magyar Kupát…

Ráadásul pont Egerben, Gerendás Gyuriék ellen, úgy, hogy Steinmetz Ádám fejét az első percekben széttérdelték, így szegény nemrégiben elhunyt Keszthelyi Balázsnak kellett végigcentereznie a meccset, amit 8-7-re nyertünk meg végül. Emellett abban a szezonban bejutottunk a bajnoki döntőbe is, amivel szintén túlszárnyaltuk az elvárásokat, még akkor is, ha a Honvéd ellen már nem volt esélyünk. Ez a jó kezdés adott egy kis nyugodtságot, kevesebben akartak már beleszólni a munkánkba.
 

- Hogy aztán 2007-ben megtörjön a jég, és 1989 után újra bajnoki címet ünnepelhessen a Vasas család…

Az elképesztő öröm volt mindenkinek a klubnál, és máig libabőrös leszek, ha eszembe jut, hogy egy igazán izgalmas döntő után edzőként arra a dobogóra állhattam fel, ahol az én korábbi remek edzőim ünnepeltek bajnoki címeket.  A Komjádiba egyébként sem szerettek az ellenfelek járni, azt nem mondom, hogy rettegtek, de a szurkolóink mindig komoly nyomást gyakoroltak rájuk.

- Ezt követte még négy bajnoki cím, és amíg a lehetőségek adottak voltak, mindig ott tudtad tartani a csapatot a legjobbak között, így létrejött egy újabb markáns Vasas-sikerkorszak a magyar vízilabdában. Volt ennek titka?

Nagy közhelyeket tudok csak mondani: sokat és alázatosan dolgoztunk, jó volt a csapatszellem, a srácok pedig mindenben partnerek voltak, így aztán valóban be tudtunk kerülni az évkönyvekbe, sőt, talán mondhatom, hogy a klub történelmébe is. Mindig próbáltunk úgy válogatni, hogy csapatként jók legyünk, ezért nem is biztos, hogy a legjobb tudású játékost kerestük egy adott posztra, hanem azt, aki a csapatba a legjobban beleillett. Direkt beszélek többes számban, mert a közvetlen stábbal és szakosztályvezetéssel közösen voltunk sikeresek, Mátéfalvy Csabi például folyamatosan ott volt mellettem, rengeteget tanultam tőle.

-  „Az emberközpontúságát és a személyiségét emelném ki, ezért neveztük jó edzőnek, ezért gondolunk vissza rá szívesen.” Ezt Varga Dumi mondta Rólad, amikor a 30. születésnapján beszélgettem vele.

Kívülről könnyebb megmondani, hogy milyen az én személyiségem, de egy biztos, én azt tapasztaltam a pályafutásom alatt mindenhol játékosként, hogy az alaptaktikán túlmenően megkapjuk a kellő szabadságot. Ebben hittem edzőként is, mert szerintem a kiélezett szituációkban sokszor az improvizáció hozhatja meg a sikert, így hagyni kell kibontakozni a játékosokat. Pontosan ismertem a srácokat, tudtam például, mikor kell rászólni Varga Dumira, hogy most már álljon meg, de nála egyébként tízből kilencszer az volt a hatékony, ha hagytam, mert meg tudta csinálni, amit kitalált. Persze sokakat említhetnék még, tényleg remek játékosaim voltak.

- Idézzünk fel azért néhány nevet, ha kérhetem!

Meghatározó volt Varga Dani is, aztán az általunk egészen fiatalon, még ismeretlenül megszerzett Nagy Viktor, de mondhatnám Katonás Gerit, Tóth Marcit vagy éppen Kovács Robit. Utóbbi éveken át játszott magas szinten a szélen úgy, hogy nem volt balkezesünk. Steinmetz Barna pedig egészen zseniális csapatkapitány volt, Benedek Tibivel hasonló polcra helyezném ebben a szerepkörben, annyira jól tartotta a kapcsolatot a társakkal és az edzővel, és hihetetlen előrelátással irányította a védekezést a vízben. Említhetném az öccsét, Ádámot is, akinek abban is nagy szerepe volt, hogy az akkor még csak a montenegróiak által ismert Drasko Brguljan-t elhoztuk a Vasashoz. Miho Boskovics a világ egyik legjobbjaként óriási alázattal dolgozott a csapatért, és lett az első horvát nemzetiségű magyar bajnok vízilabdában, de minden tiszteletem Kiss Gerié is, aki rengeteg sérüléssel bajlódva tett hozzá nagyon sokat a sikereinkhez. Akkoriban pedig már Vámos Marci is bontogatta a szárnyait. Látod, most belementem a nevek sorolásába, de tényleg nem szeretnék senkit kihagyni, így inkább be is fejezem.
 

- Tudom, hogy nem szívesen emelsz ki egy-egy pillanatot vagy meccset, de azért azt soha nem feledjük, amikor 2012 áprilisában 16-9-re vertétek a félelmetes Jug Dubrovnikot a Komjádiban, és bejutottatok a BL négyesdöntőbe.

Az egy frenetikus dolog volt… Főleg azt látni, hogy a különgéppel érkező dubrovniki drukkerek és stábtagok nem tudnak felállni a meccs után a helyükről, és döbbenten figyelik a táblát… Sosem felejtem el!
 

- Ha már szóba került, a két edzőként megélt Bajnokok Ligája Final Four hogyan maradt meg Benned?

Ha reálisan nézzük, 2008-ban Barcelonában nekünk volt a legkevesebb esélyünk a négy csapat közül, a Recco és a Jug akkor más szint volt, viszont a csalódott Mladost-ot meg tudtuk verni a bronzmeccsen. Négy évre rá Nagyváradon pedig éppen mi voltunk olyan helyzetben, hogy talán esélyesebbként kikaptunk tőlük a harmadik helyért. Akkor, 2012-ben megviselt minket az elvesztett elődöntő, na meg talán az is, hogy ott már lehetett tudni, hogy a következő szezonban nem lesznek olyan anyagi lehetőségeink, mint korábban.

- Mondták is utána sokan, amikor a Vasas egyre lejjebb csúszott a tabellán, hogy vajon szegény Földi Laci ezt hogy viseli…

Én pedig mindenkinek azt mondtam akkor is, hogy borzasztó szerencsés ember vagyok, hogy továbbra is azt csinálhatom, amit szeretek. Az anyagi lehetőségek csökkenésével is megvoltak minden szezonban a reális célok, például a legjobb nyolcba jutás, amiket többségében sikerült is elérni. Beépítettünk sok fiatalt a csapatba, tehát abszolút nincs hiányérzetem, még akkor sem, ha a többi klub megerősödése miatt valóban egyre kevésbé tudtunk versenyben lenni. Érdekes, de ebből az időszakból beugrik szép emlékként a Komjádi-kupa megnyerése, amikor Plézer Jani remekül felépített csapatát úgy éltették a lelátóra visszatérő Vasas-szurkolók, mint régen a nagyokat.
 

- 15 év után szinte az egyik pillanatról a másikra távoztál a vezetőedzői posztról. Hogyan lehetett megszokni ennyi idő után, hogy nincs napi munka a csapattal?

A váltás után nem sokkal jött a már említett infarktus, így elsősorban magammal voltam elfoglalva, nem a vízilabdán járt az eszem. A történetem egyébként tanulságos, és fontos példa lehet mindenki számára, hogy vigyázni kell magunkra az élsport világa mellett. Egy vezetőedző munkáját folyamatos stressz kíséri, amit én szerettem evésbe fojtani, olykor későn is, miután végeztünk az edzésekkel. Aztán ahogy egyre idősebb lettem, ezek a rizikótényezők összeadódtak, és végül bekövetkezett a baj. Szerencsére a családom, ahogy korábban is mindig, végig mellettem állt, és ugyanez elmondható a Vasasról is. Amikor jobban lettem, a klubvezetés felkért, hogy koordináljam az utánpótlást. Végül úgy döntöttem, ez lesz a kedvező irány számomra, és nem a további edzősködés.

- Hogy néznek ki a mindennapjaid ebben a szerepkörben?

Egyelőre egy éve csinálom, így az építkezés fázisában vagyunk, folyamatosan tartom a kapcsolatot az edzőkkel, velük közösen próbálunk kialakítani egy sikeres rendszert, amiben lehet alkotni. Ennek jegyében érkezett például hozzánk Kovács Robi most nyáron, aki a legkisebbeknél fogja majd letenni a megfelelő alapokat. A gyakorlati teendőkben sokat segít nekem Németh Anna, aki technikai vezetőként rengeteg terhet levesz rólam olyan feladatokban, mint az adminisztráció. Nyilván nincsenek illúzióim, hiszen a tehetségek egy idő után oda igazolnak, ahol pénz van, de nevelni ettől függetlenül is nagyon jó dolog. Friss, pozitív hír ehhez kapcsolódóan például, hogy Vad Lajos döntése alapján Pardi Bende mellett a még serdülőkorú Sipos Balázs is a Vasas felnőtt csapatának teljes jogú kerettagja lesz a 2020/21-es szezonban.

- Ahogy így végigszaladtunk a pályafutásodon, akárhogy is számolom, nagyjából a hatvanból negyven év, tehát az életed kétharmada a Vasashoz kötődik…

Hosszú idő bizony, de szép és jó volt eddig. Fiatalként azt láttam a sportban és a civil életben is, hogy az emberek huzamosabb időn át maradnak egy helyen. Tudom, hogy ma ez már nem divat, de én továbbra is ebben hiszek, főleg azért, mert olyan közegben vagyok, ahol maximálisan jól érzem magamat.